Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
A műemlékjegyzékben Böde községhez tartozóként szerepel, a valóságban Hottó település szélső falurészén túl, erdős környezetben található a Szent Mihály főangyal tiszteletére emelt régi templom. Nem sok hozzá fogható festői épületet ismerünk az országban, és bizony csak kevesen vetődnek el ide, a Göcsej e kies sarkába. Pedig a hely alig néhány kilométerre fekszik Zalaegerszegtől, az andráshidai elágazástól délre futó országút mentén.
Göcsejnek a Zala folyó, a Kerka és a Válicka patakok völgyei közé eső erdős-dombos vidéket nevezzük, amely – a szomszédos Őrséghez hasonlóan – Árpád-kori határőrvidékeink egyike volt. Társadalma, jogszokásai, szellemi és tárgyi műveltsége hagyományőrző. Történelme során tekintélyes kisnemesi népessége alakult ki, amely a török idők viharai közepette áttért a református hitre, majd a XVIII. század során visszatért a katolikus egyház kebelébe. Jellemzően archaikus településnevei többnyire -szegre, -fára végződnek – az utóbbi, mint mindenütt, a falu szó megkopott alakja. Amint az egykori Szentmihályfalva is.
Bár a rá vonatkozó legkorábbi okleveles adat 1424-ből való, temploma 1220 táján épülhetett. Kisméretű román kori szentélyét még a XIII. század végén megnagyobbították, de már a korai gótika provinciális stílusjegyében. A déli hajó három félköríves, tölcsérbélletű ablaka és a nyugati torony kettős ikerablakai tisztán megőrizték eredeti formájukat, más részletei magukon viselik a későbbi átalakítások nyomát. Az épület legizgalmasabb része a zömök harangtorony, amelynek kétharmad része a hajó belsejében áll, egyharmada a homlokzat elé ugrik, félköríves boltozatával előcsarnokot képezve a nyugatról nyíló bejáratnak. Belső sarkai két oszlopon nyugszanak, egyúttal urasági karzat alappillérjeiként szolgálva. A bejárat faragott kőkerete félköríves timpanonjában az Isten báránya dombormű és a toronyablak oszlopfőinek állatszobrocskái román kori épületdíszítésünk jeles emlékei. A motívumok a Nyugat-Dunántúlon több helyütt előfordulnak korabeli egyházi épületeken, elsősorban a példát mutató jáki bencés apátság templomán és a mellette lévő kápolnán.
Feljegyzések szerint 1550-ben a falu és lakossága még megvolt, a körülötte lévő temető azonban már tönkrement. A portyázó törökök elérték Zala megye keleti peremét, Szentmihályfalva elpusztult. Az elhagyott templomot 1750 táján állították helyre, szentélyét ismét megnagyobbították, ekkor készültek zömök támpillérei. Sekrestyéjét a tizenkilencedik században építették hozzá. 1923-ban megint renoválták a templomot, alaposan kiforgatva eredeti külsejéből. 1966-ban került sor régészeti kutatására, majd 1970–71-ben a műemléki helyreállítására. Rekonstruálták toronysisakjának középkori formáját, fazsindelylyel fedték be, amint az egész tetőhéjazatot, a különböző építési korszakok nyomait pedig más-más színű vakolattal jelezték. A értékes és roppant látványos műemlék templom képe gyakran feltűnik reprezentatív albumokban, színes falinaptárokon, idegenforgalmi kiadványokban, de csak kevesen veszik a fáradságot, hogy személyesen is megismerkedjenek vele.
Ludwig Emil, mno.hu
