Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Rómer Flóris bencés szerzetes tanár (1815–1889), lappangó régiségeink úttörő felkutatója az 1860-as évek elején a zalai tájakon járt szemleúton. Elsőként vizsgálta szakértő szemmel a falusi templomokat, próbálta kihámozni a későbbi átépítések alól a középkori részleteket. A Vasárnapi Újság 1863. évfolyamában Archeológiai levél Zala megyéből címmel készített úti beszámolót, amelyben ismertette többek közt a háshágyi plébániatemplomot, és leírta az épület belső falában másodlagosan elhelyezett domborművet. A román kori faragott kő eredetileg a templomhajó déli oldalán lévő bejárat félköríves oromzatát díszítette, és a Nyugat-Dunántúl időbeli rokon emlékein több helyütt látható Agnus Dei – Isten báránya – szimbólumot ábrázolja. 1975 nyarán, a templom részleges tatarozásakor ellátogatott Zalaháshágyra Entz Géza művészettörténész-professzor (1913–1993) a kőszobrász szakértővel együtt megszemlélni a becses faragványt. Elhatározták, hogy kiemelik a falból, áthelyezik méltó és jobban látható helyre, ám a műemléképület helyreállítására végül nem jutott elég pénz. A timpanon ma is ott rejtezik az északi hajófal közepén, a padok mögött. Száznegyven évvel Rómer felfedezése, negyedszázaddal a tudósok terve után nem lehet azt állítani, hogy Magyarországon elkapkodnák az efféle ritkaság megfelelő bemutatását.
Zala megye vasi határán, az Őrség közvetlen szomszédságában található a ma hatszáz lelkes Háshágy. Neve, amelyet 1328-ban említ először okirat, a környéken ma is nagy számban előforduló hársakra utal. A középkorban kisebb vára is volt, amelynek árkai még kivehetők a település kertjeiben. A szóban forgó Szentháromság-plébániatemplom a falu közepén, kis domb tetején áll, kelet felé álló, jókora támpilléres szentélyét megkerüli az országút. A XIII. század második felében, a tatár pusztítás utáni országépítés idején készült, de az 1200-as évek végén két irányban megnagyobbították. Ekkor épült nyugati tornya is, mögötte a kegyúri karzattal. A részleges feltárás során előkerültek a déli homlokzat – Rómer által is lerajzolt – XIII. századi, kisméretű, tölcsérbélletes ablakai, kibontakozott az eredeti félköríves bejárat. Az épületnek e legkorábbi szakaszán további román kori tagozatok – függőleges falsávok és párkánytöredékek – figyelhetők meg festői összevisszaságban.
A templomot az 1500-as évek derekán a protestánsok foglalták el. A katolikusok csak 1737-ben kapták vissza egyházukat, közben a törökök elpusztították a falut, lerombolták a várat és a templomot is. Egy 1690-ben kelt vizitációs jegyzőkönyv szerint a szentélynek és a toronynak csak romjai maradtak. Az 1746-ban megkezdett újjáépítés során készült barokk szentély egyforma széles a hajóval, tőle diadalív választja el, keleti végét egyenes harántfal zárja le. A délről hozzá csatlakozó sekrestye a XIX. század végi renováláskor készült, ekkor nyitottak új bejáratot a hajó déli oldalán, és falazták be a román kori kapuzatot.
Zala megye az ország más vidékeihez képest szerencsésebben átvészelte a hódoltság korát, építészeti emlékekben viszonylag gazdag, de néhány szépen helyreállított, „fotogén” műemléke mellett elég sok elhanyagolt, kutatásra és restaurálásra váró régi templomot látni a területén. Közéjük tartozik a zalaháshágyi is.
Ludwig Emil, mno.hu
