Az új panelblokkok és néhány régi ház mellett Szlovákia egyetlen, ma is működő sóbányája található.
Érdemes felidézni, hogy Trianon előtt még további tíz régi sóbányája volt Magyarországnak – a máramarosi Rónaszéken, Aknaszlatinán és Aknasugatagon, az erdélyi Tordán, Marosújváron, Vízaknán, Désaknán, Parajdon, Kolozson és Széken. Már a római korban kitermelték és elszállították a Kárpátokból a középkor óta a legfontosabb királyi-állami jövedéknek számított étkezési sót.
Egy régi história szerint a II. Endre király szentföldi keresztes hadjáratában (1217–1218) részt vett Simon zempléni bán nejének régóta nem sikerült gyermeket szülnie, mígnem egy babonás cigány nő megáldotta: adjon neki az Isten minél több fiúgyermeket! A Sóvárba hazalátogatott főúr néhány napot töltött asszonyával, majd amikor végleg hazatért, hat kisfiút talált mellette. Gyanakodott Simon úr – az anya félelmében meg akarta fojtani a fiúkat –, a férj haragját azonban legyőzte az atyai szeretet. Hagyta élni a fiúcskákat, hat környékbeli várba (Eszeny, Ráska, Szerdahely, Kövesd, Bocskó és Zemplén) vitette őket, hogy ott nevelődjenek fel.
Szent István király-plébánia Sóváron (a szerző felvétele)
Esztendők múltán a hat legényből egy-egy híres nemzetség sarjadt: köztük a Bocskay, Ráskay és a sóvári Baksa. Okirat szerint IV. (Kun) László 1285-ben adományozta Baksa-Soós Györgynek „castrum Salis” várát, Sópatak és Detre falvakkal. A hosszú pályát befutott Soós família háromszázhét éven át bírta a királyi adományt, mígnem 1592-ben I. Rudolf császár végrehajtói rátették a kincstári monopólium pecsétjét. A szilárd kősó kézi vágása 1752-ig tartott, amikor is bányavíz árasztotta el a járatokat. Attól fogva szivattyúzzák, kazánokban lepárolják és szárítják a kősót; az idén végre restaurálták a hatalmas, több emeletes, 17. századi sókamara- és raktárházat.
Sóvár Szent István király-plébániája szerepel az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékekben. A magas dombon álló, szép arányú barokk templomnak már csak a falazata és a torony teste emlékeztet a 14-15. századi mivoltára (képünkön), 1730-ban építették át, akkor készült a három oltár Szent István, Szent László és Szent Imre herceg tiszteletére. Tótsóvár másik, szlovák egyháza 1757-ben készült. Talán már egyetlen magyar sem él helyben.
Sóvárról Aranybányán (Zlata Bana) át érkezünk a húsz kilométerre keletre levő Vörösvágásra (Cervenica). Az Eperjes–Tokaji-hegység telis-tele van nemes ásványokkal, gyógyvizekkel. Már az ókorban ismerték, gyűjtötték, metszették és csiszolták a nemes opált a környéken. „Bizonyára a magyar élhetetlenség az oka, hogy a vörösvágási nemes opállal épp akkor, amikor külföldön a divatja legkapósabb volt, semmihez sem tudtunk fogni. Lalique, a párizsi ötvösfejedelem húsz éve boldog volt, ha vagyont érő ékszerein egy-egy borsónyi nemes opálnak tudott adni díszhelyet” – írta Divald Kornél 1925-ben. Érthető az eperjesi születésű műgyűjtő-történész böstörgése e restség láttán, hiszen kétezer év óta nagybecsű keleti exportcikk volt az opál. A történész Plinius szerint Trákia volt a nemes faopál hazája, a tudósok mégiscsak a mai helyet ismerik el a szerfölött ritka vörös színű ékkő lelőhelyeként. A középkorban ötvösmunkákat, egyházi kegytárgyakat díszítettek vele: látható belőlük a szepesi székesegyház úrmutatójában és az eperjesi Szent Miklós-templom cibóriumában is. Az 1750-es években egy szakadékban talált félkilós opáltömbből készítettek MáriaTerézia királynőnek egy drágakövekkel dúsított, faragott bokrétát. Napóleon császár is kedvelte, a helybeli pórnép pedig ma is mélyen hisz az opál részegséget gyógyító erejében.
Vörösvágást az 1300-as években alapították a német jog szerint. Első írásos említése 1427-ből való, egy adóösszeírásban. Az irtványtelepülés középkori eredetű temploma a hosszú utcás falu felvégén, ligetes kertben található. Itt is megmaradt a gótikus faltömeg, az újkorban azonban több ízben átesett renováláson (1733, 1809, 1970-es évek).
Zsegnye (Zeh’na) a Kassa-Eperjes főút közelében – a kettő közt félúton – található. Az ezerlelkes tót község nevezetessége az evangélikus templom. Első pillantásra elárulja, hogy sokkal régebben épült a reformációnál: hatalmas saroktámpillérek erősítik a nyugati, lőréses tornyot, tőle keletre tiszta román stílusú hajó és szentély húzódik. A rövid, félköríves apszis keresztboltozatos térrel kapcsolódik a hajóhoz, ami ritka megoldás a maga idejéből. A 13. századot idézi a külső fal faragott oromdísze, míg a magas bástyával körbevett cinterem déli oldalán a nagyszabású, neoreneszánsz stílusú sírkápolna adja fel a leckét a régi idők búvárainak.
Ludwig Emil – www.magyarhirlap.hu