Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Vas megye délnyugati szegletén tizennyolc községből áll az a történelmi-néprajzi tájegységünk, amelyet Őrségnek nevezünk. Amint azt sorozatunkban – például az őriszentpéteri templom bemutatásakor – már röviden leírtuk, ez a vidék az Árpád-kori Magyarország határvédő gyepűje volt, lakói szabad jogállású katonákként fegyveres szolgálattal tartoztak az udvarnak. A falvak jellegzetes településformája máig megőrizte az egymástól megszabott távolságra építkező egykori határőrök családi kisbirtokainak rendjét. Az erdős dombhátakon kialakult úgynevezett „szerek” nem egy esetben régi keletű, „beszélő” helynevek – Papszer, Templomszer –, mások az évszázados használatban megkoptak, mint a -fa végződésű faluk nevei: Kondorfa, Farkasfa, Szombatfa. Ilyen szép hangzású, ősi nevet visel az első világháború után a magyar őrvidéktől elszakított, ma Szlovéniában található Domonkosfa (Domanjsovci).
Az országhatártól szinte kőhajításnyira fekvő szeres település legmagasabb dombján alig tűnik ki a szálas bükkerdő fái közül a rejtőzködő templom tornya. A bükkaljai nép (amelynek tagjai közt már alig akad magyarul értő) az utóbbi két évszázadban áttért az evangélikus hitre, a katolikus egyház elveszítette híveit, papját. A kis temető sírköveiről szlávosan átírt magyar családnevek olvashatók le, egy különálló kopjafa a magaslaton 1945-ben hősi halált halt katonáink emlékét őrzi.
Az elhagyott épület már első pillantásra elárulja középkori mivoltát. Keletelt hossztengelyű, egyhajós templom félköríves záródású szentéllyel, a nyugati falból előreugró toronynyal. A vakolatlan téglafal mindenütt mutatja a XIII. századi dunántúli falusi építészetre jellemző jegyeket. A déli homlokzat tölcsérbélletű ablakai mellett több korszakban keletkezett, utóbb befalazott nyílások nyomai láthatók; a szentélyen két tisztán román stílusú ablak és a velük egykorú, íves párkánydísz síkba lefaragott rajza figyelhető meg. Ez utóbbi azt jelzi, hogy az apszis új koronája jóval magasabb az eredetinél – és a román kori szentélyboltozatnál. A torony első emeletén lévő ikerablakok XIII. századiak, a harangot kívülről, a kötél számára kialakított kürtőn keresztül lehet megkongatni.
A bejárat délről nyílik. A kapu a román kor remeke, a dunántúli timpanonos emlékcsalád (Ják, Magyarszecsőd, Csempeszkopács, Őriszentpéter stb.) egyik szinte ismeretlen tagja. Itt oroszlánszerű, szárnyas griff-faragványt öveznek az akantuszlevél díszítésű faloszlopok. Odabent, a nyerstégla padlózatú hajó nyugati végén az elbontott kegyúri karzat vaskos középpillérének lába látható a falbekötések nyomaival. A diadalív félkörű, északi oldalán mellékoltár alapjával. A karzat fölött, szokatlanul magasan lévő román kori tölcsérablakon át alkonyatkor bevetődő utolsó napsugár, mint egy modern reflektor, éles kontúrú, szabályos fénykört rajzolt a szentélyboltozat előrehajló gömbfelületének kellős közepére. Megilletődve szemléltük a váratlan jelenséget. Éppen március 21-e volt, a tavaszi napéjegyenlőség ideje.
Ludwig Emil, mno.hu
