Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
A Vág jobb partján Besztercéről Trencsénbe vezető régi országút mentén, az illavai börtönerőddel szemközti lapályon fekvő két kis falu, Szedmerőc és Pominóc már az 1877. évi magyarországi helységnévtárban is ikerközségként szerepel, 274 szlovák lakossal. A hivatalosan Sedmerovce-Pominovce néven jelzett településen most sem élnek sokkal többen. Szerencséjükre elkerülte őket a forgalmas Vág-völgyi autópálya nyomvonala. A csendes falucska határában, a folyó felé tartó földúton pár száz métert haladva találjuk meg a régi, magányosan álló templomot.
A helység első írásbeli nyoma 1229-ből származik: „Villa Pomnem.” A falunak már ekkor egyháza van. Kétség nem fér hozzá, hogy a középkorban több ízben is említett egykori plébániatemplom az, amelyre a fákkal-bokrokkal sűrűn körbenőtt, elhagyott temetőben rábukkantunk. 258 méterrel járunk a tengerszint felett, légvonalban alig három-négy kilométerre innen magasodik a folyó bal partja fölé Illava. Reneszánsz kori várkastélya helyén – amelyben 1856 óta az országos hírű fegyház működik – a XII–XIII. században a templomos lovagoknak volt erődítményük. A keresztes vitézek a Pöstyén-szigeti rendházukat a Vág felső szakaszán lévő uradalmaikkal és templomaikkal öszszekötő utat őrizték. Ezt azért fontos megjegyezni, mert alighanem az ispotályos lovagrend birtokán (vagy annak határán) épült az 1200-as évek elején a pomonóci templom, amelynek régi titulusa Keresztelő Szent János. Aki a másik korabeli, Magyarországon is honos ispotályos lovagrend, a johanniták névadója.
A nyolcszáz esztendős épület Árpád-kori falusi egyházaink tipikus példája. Alig nyújtott négyszög alaprajzú hajója nyugati felében oszloppáron nyugvó urasági karzatot látunk; a pillérek egyúttal a torony szilárd alátámasztását is szolgálják. A tornyocska két emeletén román stílusú ikerablakok nyílnak a négy égtáj felé. A bejárat a nyugati homlokzat tengelyében van. A déli falon két kis tölcsérablakon át jut be világosság. A kicsiny, félkörapszisú szentély déli és keleti ívén is látható egy-egy ablaknyílás. Az egyszerű voltában is megkapóan arányos épület berendezése újabb keletű: a Szent János-főoltár és a vértanú Szent István-oltár kései barokk ízlést tükröző provinciális munka.
A templomot 1936-ban renoválták, azóta is karbantartják, elhagyottan sincs rossz állapotban. Déli falának alsó részén, egy kis ablakba foglalva mesterien kovácsolt öreg vasrács hívja fel magára a figyelmet. A közelben ódon, töredezett vörös márvány sírkövek düledeznek. Az egyiket – felirata szerint – gyermekei állították örök emlékül „Mednyei idősb. Mednyánszky Jánosnak”, aki 56 éves korában, 1855. június 15-én halt meg. „Béke legyen porai felett” – olvasható a kövön.
Ludwig Emil, mno.hu
