Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Másfél évszázada sincs, hogy a modern kori földrajztudomány – majd a turisztikai ipar – felfedezte a Tátrát. Még a hegység közismert neve sem régebbi: az 1850-es évekig az Anonymus által is lejegyzett Turturként (monte Turtur) ismerték elődeink. Déli lábánál, a Hernád, a Vág és a Poprád vízválasztójánál (az első a Tiszába, a Vág nyugat felé a Dunába, a harmadik folyó a Visztulával a Balti-tengerbe igyekszik!), a letelepedett magyarok gyepűje védte a lengyelekkel határos vidéket. A későbbi Szepes megye őse tíz Hernád-völgyi királyi lándzsásfalu közössége volt, amely „Sedes superior nobilium X Lanceatorum comitatus Scepusiensis” néven már a tatárjárás előtt megalakult – a történelmi Magyarország legelső önigazgatásaként –, s csak 1803-ban olvadt be a vármegyébe. IV. Béla király 1243-ban kelt oklevele nem új kiváltságokat ad a nemesi széknek, hanem régi előjogait erősíti meg. A tíz egykori szabad határőrközség egyike Betlenfalu, a ma ötszáz lakosú Betlanovce.
A parányi falu legrégibb emlékét, a gótikus templomot a XVIII. században alaposan átépítették. Szerencsésen megmaradt azonban a település közepén álló kastély, amely a legkorábbi felső-magyarországi reneszánsz stílusú műemlék. A szabályos téglalap alaprajzú, udvar nélküli, egyemeletes épületet úgynevezett pártázat díszíti, amely divatszerűen elterjedt a XVI–XVII. századi Felvidéken, főként a Lengyelországgal határos Szepességben és Sáros vármegyében. Ez az eredetileg Itália földjéről származó, koronaszerű díszítőelem nagy kerülővel, a prágai, krakkói és sziléziai kereskedelmi kapcsolatok révén jutott el hozzánk, majd vált legészakibb tájaink jellemző motívumává.
A betlenfalvi kastélyt 1564 és 1568 között építette Faigell Péter és neje, Probst Heléna. E tényt a földszinti bejárat fölötti kettős családi címer, a P. F. monogram és évszám, illetve az emeleti erkélykijáró vakolatdíszéről leolvasható második dátum, valamint a H. P. névbetűk s latin feliratok tanúsítják. A feleség polgári hangzású neve mögött egy híres família leánya rejtőzik. Probst kisasszony apja, Cyriak Probst gazdag szepesi szász patrícius, édesanyja azonban a késő középkori magyar történelem egyik leghatalmasabb családjából származó Thurzó Magdolna. A nádort, országbírót, kincstárnokokat és főkapitányokat adó dinasztia – amelynek grófi rangra emelkedett tagjai az 1500-as években a felvidéki és sziléziai bányák jövedelmét kezelték, családi-üzleti kapcsolatban álltak az augsburgi Fuggerekkel – ősi fészke Betlenfalva volt. A dúsgazdag Thurzók már Mátyás uralkodása (1458–1490) alatt itáliai egyetemekre jártak, tanult fiaiakból udvari emberek lettek; a padovai, sienai, bolognai iskolai évkönyvekben a kastély építésének idején is több betlenfalvi Thurzó neve szerepel. Így érthető, hogy a kor legfinomabb olasz stílusában építkeztek a Tátra vad vidékén.
A kicsinységében is méltóságot tükröző, nemes arányú épületet – ámbár ott akkoriban nem kellett ellenségtől tartani – vizesárok vette körül csapóhíddal. A sáncot később feltöltötték, az emeleten körbefutó, fából készített erkélyt a legutóbbi, 1955–60 közötti renováláskor építették vissza. A sokáig Faigell leszármazottak kezén maradt kastély a XX. század elején egy régészeti emlékeket gyűjtő polgáré volt, majd állami tulajdonba került, helyi hivatalként szolgált a legutóbbi időkig. Néhány éve üres, ajtaját, földszinti ablakait belakatolták, és vasrácsokkal erősítették meg. Ez a faluba
Ludwig Emil, mno.hu
