Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen
Ha a Drávaszögben járva megállunk a hercegszőlősi keresztútnál, „egyvalami azonnal szemünkbe tűnik: mintha kitárt karokkal várná az utazót egy fehér óriás, a dörömbön álldigáló laskói templom. A dörömb, ahogy errefelé nevezik a dombot, a térség kulcsfontosságú pontja volt mindig. A rómaiak is megvetették lábukat rajta” – így kezdi a faluról szóló leírását a Drávaszögből származó Lábadi Károly, akit a háború űzött el otthonából. Hogy azelőtt milyen volt ez a tájék, azt azért tudom, mert Lábadi Károly meghívásának eleget téve, vele együtt bejártam ezt a vidéket. Már-már el is felejtettem, de amikor mostanában egyik könyvét kinyitottam, és a képek alatt megláttam a nevemet, eszembe jutott az a nyár, az az út. Akkor még minden csendes volt, bár a hamu alatt már izzott az a parázs, amely hamarosan feléledt, és pusztító vészt hozott.
A templomot fényképeztem és a templom falában található különös domborművet. Ha valaki azt mondja az itt látható képről, hogy itt valami nem stimmel, jogos az észrevétele, mert láthatóan két össze nem illő, ám mégis összeilleszthető emlék került egymás fölé.
Sorsfordító változások kezdődtek itt, ezen a dörömbön. „A ferencesek kolostorából, erről a pontról indultak el az első tanult Laskaiak, hogy a nekik adott biztos szellemi alapjukra a tudományokból építsenek tágas házakat. Az itt álló templomból űzte el megérkezésekor a barátokat Sztárai Mihály, a reformátor. A dörömbön prédikált legelőször, s rajta toborzott magának híveket. Zsoltáréneklő hangja és állítólagos szép hegedűjátéka is errefelé hallatszott, akárcsak az általa szerkesztett iskoladrámák bátortalan magyar nyelvű párbeszédei, és a hallgatóság lelkesedése valahol ugyancsak e környéken visszhangzott. Ez a dörömb olyan, akár fákban az évgyűrűk…
Északról, meredek löszpart alatt a Duna vize kanyargott, a domb déli lábánál Eszékről – római nevén Mursáról – vezetett az út a birodalom belsejébe. Stratégiai jelentőségű hely volt, ahonnan messzire látva lehetett védeni a limest. Laskó dombján ezért a rómaiak Traianus császár idején, 98–119 táján kővárat építettek. Laskót a rómaiak Albanónak nevezték, talán a templomdomb várában állomásozó dalmata–albán lovasság fehér öltözetéről nyerhette nevét. A latin korból a mai templom északi falába illesztett, itt látható áldozati kő maradt meg, amelyre ezt a szöveget vésték: Sacrum dvs magnis maioribus et sanctissimae sanctitati ulp M. F. F. Lehetséges értelmezése: A legnagyobb isteneknek és a legszentebb szentségnek szentelve. Fogadását örömmel megadta Marcus Felix.”
A népvándorlás, a történelem zivataros századai elsodorták a várépítőket. Művükből is csak romok maradtak meg és ez a „szentségesnek” mondott áldozati kő, amely fölött egy 1475-ös évszámot viselő, ablak- vagy inkább szentélyzáró gótikus töredék található. Az átépítés, templombővítés alkalmával került elő. Ez a gótikáról, az a római korról vall, s e kettő a templommal együtt arról regél, hogy milyen vir#ágzó élet lehetett itt valaha.
Móser Zoltán, mno.hu
