Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen.
Bény (Kisbény) a Garam jobb partján fekszik, ahol Bars, Hont és Esztergom megyék találkoznak. A településsel kapcsolatban többféle emlék is eszembe jut. Például a XI–XII. századi körtemplom, vagy az a régi földvár, amely Szent István korához köthető, de az is lehet, hogy korábbiak ezek az „avargyűrűk”. Itt, a Garam partján vetette papírra elmélkedéseit a kvádok elleni harcok szünetében Marcus Aurelius, a filozófus császár. De most itt elsősorban a középkori alapítású premontrei kolostoráról szólok. Pontosabban a Hont-Pázmány nembeli Amadé comes által alapított, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt templom bejárati kapujának egyik domborművéről.
Az alapítás ideje 1217-re tehető. Rendi hovatartozását illetően Váradhegyfok filiája volt, kegyurai az említett Hont-Pázmány nembeli Bényi család tagjai. A kéttornyos prépostsági templom keleti felén a tizennégyszög felével zárt nagy apszis van, amelynek oldalán a tízszög felével zárt mellékszentély található. Ez mintegy kereszthajót képez az osztatlan hosszanti hajó főkapuja előtt. Az egyhajós, nyugati felén kiszélesített forma nem ismeretlen megoldás a magyar premontrei építkezésnél. Nyugat felől széles előcsarnok van, amely hajdan nyitva állt. A sokáig romokban heverő templomot 1862-ben restauráltatta Scitovszky prímás. (A kolostor ma már romjaiban sem látszik.)
Az előcsarnok – átépítve ugyan – ma is áll, s ott a díszesen kiképzett román kori főkapu, amely eredeti szépségében maradt ránk. A kapu egyik ívbélletén látható ez a dombormű, amely mindkét karját magasra emelő, oráns kéztartású (összetett kézzel imádkozó) alakot, egyházi személyt ábrázol. „Ez az oszlopfőre faragott alak maga a kőbe testesült imádság. A ránehezedő súlyt könnyedén tartó, imádkozó mozdulata nem egy cselekedete a sok közül, hanem lényege, alapvető odafordulása a világhoz. Az imádság csend és szó. Kimondhatatlan öröm és kimondott fájdalom – írja a fotóhoz készített elmélkedésében Tüskés Gábor. – Az ember nem mindig tud imádkozni. Kifosztottsága, üressége, magárahagyatottsága minden erejét fölemészti. Szem elől téveszti a lélek és a kegyelem útjait, a hívásra nem tud válaszolni. De reménye akkor is megmarad, mert gyöngeségében a Lélek vigyázza, aki maga könyörög helyette szavakba nem foglalható sóhajtásokkal (Róm 8., 26.).”
Az alapítás ideje 1217-re tehető. Rendi hovatartozását illetően Váradhegyfok filiája volt, kegyurai az említett Hont-Pázmány nembeli Bényi család tagjai. A kéttornyos prépostsági templom keleti felén a tizennégyszög felével zárt nagy apszis van, amelynek oldalán a tízszög felével zárt mellékszentély található. Ez mintegy kereszthajót képez az osztatlan hosszanti hajó főkapuja előtt. Az egyhajós, nyugati felén kiszélesített forma nem ismeretlen megoldás a magyar premontrei építkezésnél. Nyugat felől széles előcsarnok van, amely hajdan nyitva állt. A sokáig romokban heverő templomot 1862-ben restauráltatta Scitovszky prímás. (A kolostor ma már romjaiban sem látszik.)
Az előcsarnok – átépítve ugyan – ma is áll, s ott a díszesen kiképzett román kori főkapu, amely eredeti szépségében maradt ránk. A kapu egyik ívbélletén látható ez a dombormű, amely mindkét karját magasra emelő, oráns kéztartású (összetett kézzel imádkozó) alakot, egyházi személyt ábrázol. „Ez az oszlopfőre faragott alak maga a kőbe testesült imádság. A ránehezedő súlyt könnyedén tartó, imádkozó mozdulata nem egy cselekedete a sok közül, hanem lényege, alapvető odafordulása a világhoz. Az imádság csend és szó. Kimondhatatlan öröm és kimondott fájdalom – írja a fotóhoz készített elmélkedésében Tüskés Gábor. – Az ember nem mindig tud imádkozni. Kifosztottsága, üressége, magárahagyatottsága minden erejét fölemészti. Szem elől téveszti a lélek és a kegyelem útjait, a hívásra nem tud válaszolni. De reménye akkor is megmarad, mert gyöngeségében a Lélek vigyázza, aki maga könyörög helyette szavakba nem foglalható sóhajtásokkal (Róm 8., 26.).”
Móser Zoltán, mno.hu
