Már egy napja ismerem Róza nénit, Miklós bácsit és Miklós édesanyját, bár egyiküket sem láttam, csak a fényképeiket, amelyeket most válogattam ki egy Mészölyről szóló fotóalbum számára. Eközben kerültek a kezembe a Vízaknán és Nagyszebenben készült fotóim is. Ide a Pontos történetek útközben című regény helyszínének lefényképezése okán jöttünk, s az ismerősök, régi öregek felkeresése végett.Nagyszebenben, a vasútállomás előtti üres téren egy kis kápolna mellett megálltunk.
Minden úgy volt, olyan volt – még a rácsodálkozásom is –, ahogy Mészöly az Öregek, holtak című novellájában leírta.A bejárat mellett egy asszony árulja a gyertyákat, a kis blokkpapírra gépelt tájékoztatókat; s éppen lábasból ebédel. Kicsi kápolna, nem nagyobb egy műteremnél, csupán szokatlanul magas, s ez végképp nem látszik az utcáról, az erős sülylyedés miatt. A mennyezet kék, rajta csillagok. Két sor pad, csipkék, terítőcskék, még egy Szent Antal-szobor is.
Ez megzavar. A falak mentén szétfolyt sztearin, ott égetik a gyertyákat, s ez inkább román templomokban szokás. De úgy látszik, mégis katolikus. Igazából azonban más téveszt meg: belépéskor nem szemben találom az oltárt. Csak később, mikor megfordulok, akkor veszem észre az oltár helyén az óriási kőkeresztet, rajta a szürke kőből kifaragott Krisztust, majdnem háromszoros életnagyságban. Még nemigen jártam így oltárral; érzem, hogy megijedek. Odamegyek alája, és félek. A két hatalmas karon, kiszegezett kézen hajókötélként dagadnak az erek és inak, s ez még a bonctani pontosságnál is valóságosabb. A has viszont gyöngéd és lágy, a köldök mélyre kivésett gödör. A kézből, ujjakból, mellkasból, lábból különböző nagyságú csöppek buggyannak ki: a vér. De hiába van kőből, mégis érezni, hogy ez kevésbé kőszerű, mint a test. Ezek a dudorok éppen csak megalvadtak, noha ugyanakkor lefelé is csurognak, mértanias rendben, fürtszerűen kiszélesedve, majd megint elkeskenyedve. Először nem is vérnek nézem, hanem valami archaikus piszoknak, ami évszázadok alatt rakódott a szoborra. Pedig vér, s bizonyára pontosan olyan, mint amikor kivésték. Maga a kereszt egyébként akkora, hogy nem fér el a kápolna szélességében, a kitárt kar két fülkeszerű mélyedésbe nyúlik bele.Közben az asszony befejezi az ebédet, a lábasra visszateszi a födőt, amelyen gyertya ég. Odamegyek hozzá, és kérek egy tájékoztatót. A bejáratnál sötét van, inkább újra visszahúzódunk a szobor felé. A fény úgy szűrődik be az oldalablakon, hogy jobban látok, ha guggolok vagy térdelek. A román nyelvű gépelt szövegből kiderül, hogy a keresztet II. Endre készíttette az egyik győzelmes hadjárat után. Itt állíttatta föl. A szenvedő Krisztust rendelte meg a szobor alkotójától.
Dominikánus szerzetesrend is székelt ezen a helyen, de az épületet a török időkben lerombolták, a kereszt a föld és törmelék alá került, később iszap borította el, majd újra megtalálták, és újabb kápolnát építettek köréje.Csodálkozunk.Azt írják, hogy egyszer fa is nőtt fölötte. Akkor itt csupa gyökér volt?Megnézzük újra a szöveget.Nem, nem fölötte. Mellette. Biztosan akkor vágták ki, amikor a kápolnát kellett építeni. Egy ilyen szobrot nem lehet akárhogy szétverni.Nem… És meg is maradt szépen.
Móser Zoltán – mno.hu