A középkori Magyarországon Szepes vára volt a legnagyobb: területe meghaladta a három hektárt. Építésének kezdetét egy monda a honfoglalás idejére teszi. Árpád vezéreinek egyike egy havas hegycsúcsot pillantott meg a távolban, s elhatározta, hogy oda várat épít.
„Hogy, hogy nem, ebben a pillanatban hosszú szakállú, ismeretlen kis ember lépett eléje, mintha a semmiből ugrott volna elő. Hegyes süveget, bőrzekét viselt, oldalán kalapács lógott és zörgő tarisznya. Bocskorának talpa nyírfakéreg volt.
– Uram – hajolt meg –, hallottam, mint tervezed várad építését a legmagasabb csúcsra. Arra kérlek, ne bánts bennünket, hagyd meg nyugalmunkat, azok a hegyek a mieink, jótét hegyi szellemeké. De nem is lenne jó neked odafenn a felhők között lakni. Ott fönn hideg van, örökös szél fúj, nyáron is havazik, nem lenne az a vár kedvedre való.
Bors vezér összébb húzta magán a farkasbőr zekét, nem szeretett fázni. A hegyi szellem elhallgatott valamit előtte, azt mégpedig, hogy a Tátra kincseit, aranyát, ezüstjét, drágaköveit ő őrizte tizenkettedmagával évezredek óta, s nem szeretett volna Bors vezérrel osztozni a tenger drágaságon.
– Uram, szebb és jobb helyet ajánlok neked, hová várad építsd, s ha elfogadod, ígérem, unokáid unokáiban is gazdag leszel, és aki a várban uralkodik, mindvégig irigyelt s hatalmas marad.
– Legyen – bólintott Bors vezér –, mutasd meg a helyet!
– Nem én mutatom meg, hanem a sas, a zerge s a vakond!
A hegyi szellem hármat tapsolt, és a legmagasabb csúcsról előszállt egy óriás sasmadár. Hosszan keringett erdők s völgyek fölött, majd egy helyen, fenn a levegőégben, úgy állt meg, mintha odaszegezték volna az ég kék falára; majd hirtelen lecsapott, meglátott egy zergét, de a zerge eltűnt, a sas nem érhette el.
– A sas a helyet jelölte ki, uram, egyforma messzire a Hernádtól s a Poprádtól. A zerge a sziklát, amelyet még éppen át tudott ugrani. S látod, a vakondok ide-oda mászik, nem talál mély földet a szikla tetején, ahová bemásszon: erősek lesznek az alapok, amelyeket ott a kövekbe vájatsz! Áradás, vízözön váradat nem éri, a várad magas lesz, falai erősek.
– És villám, ha éri, tűz, ha emészti? Arról mit jósolnak állataid?
A kérdés elhangzott, de válasz nem jött rá, a szellem eltűnt, mindössze három feleletet adott. Ennélfogva a várat – mely a Szepes nevet kapta – vízáradás nem érte, falait magasra húzták, messzire látszottak, s szilárdak lettek, mint a szikla. De tűzvész sokszor érte, számtalanszor dúlta, végül is leégett.
Sok kézen ment keresztül a vár Bors vezér halála óta; volt úgy, hogy Csák Máté volt a vár nagy hatalmú ura, volt úgy, hogy a huszita Jiskra telepedett belé. Mátyás király csinált rendet végül Szepesben, kedveltjeinek, a Szapolyaiaknak adta a tartományt. Ők lettek a szepesi grófok.”
Ekkor kezdődött a vár fénykora. Ez lett a nagy hatalmúvá váló család állandó lakóhelye. 1487-ben itt született János, aki 1526-ban az utolsó nemzeti királyunk lett. 1528-ban kétheti ostrommal vették be Ferdinánd seregei Szepes várát. 1531-től újra Thurzó-birtok. A család kihaltával az 1630-as években a Csákyak lettek a vár urai. Pompásan bútorozott, fényes rezidenciává alakították, visszatért a vár régi fénye. 1707-ben azonban a családtagok elunták a középkori, kényelmetlen palotát, s más kastélyaikba költöztek. Egy időre kuruc, majd császári kézre került a vár, ám különösebb baja nem történt. Elhagyatottan állt a XVIII. században, s végül egy 1780-ban kitört tűz – más hagyomány szerint villámcsapás – okozta a vesztét. Azóta tetőtlen rom. Most is úgy van minden, ahogy Tompa megénekelte regéjének végén: „Most ujra mély csend sátoroz / A szirti vár körében; / De a csend nem magába’ van, / Emlékezet lakik vele; / S Szepesvárnak barnult falán / Regét susog a rom szele.”
Móser Zoltán, mno.hu