Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen.
Móser Zoltán, mno.hu
A Dunántúli vármegyék című vastag könyv a negyvenes években jelent meg. Ez volt gyermekkorom egyik kedvenc könyve. Majdnem mindig annál a rajznál nyílt ki, amely alatt ez állt: Kőkori élet a lengyeli őstelepen. Késő neolitikus művelődésünk (Kr. e. 4000–3800) egyik ága a tiszai, a másik a lengyeli kultúra volt. Azért néztem ámulva ezt a rajzot, mert Lengyel tőlünk néhány kilométerre feküdt, s ebből a könyvből tudtam meg, hogy itt, ahol élek, sok ezer évvel ezelőtt is volt élet.
„Amikor még a Dunakanyarban és környékén csak időlegesen telepedett meg ember (körülbelül Kr. e. 4000-ig), elsősorban a táj természeti adottságai vonzották – írja Gróh Dániel. – Az akkori népesség házait nem alapozta, agyaggal letapasztott, vesszőfonatos házakat állított a nagyjából elplanírozott felszínre, és ezt a szárnyékszerű épületet fedte le. Ismerték a rezet, eszközöket és ékszereket készítettek a könnyen megmunkálható fémből. Csontkapáikkal földet műveltek. Durva, bütykös díszű agyagedényeket készítettek, ezeket furcsa, füles, kúpos fedőkkel fedték le. A nagyobb fazekakban, bödönökben gabonát tartottak. Halászhálóikat agyagnehezékkel látták el. A Duna árterének szélén, a mai Lepencén feltárt ház egyik sarkában gondosan elhelyezett szövőszéknehezékek feküdtek egy csomóban. Természetesen állatokat is tartottak, elsősorban juhot és kecskét.
Előkerült egy agyagcsörgő, melynek hangjával táncukat kísérhették, esetleg a gonosz szellemek elijesztésére használták. Jelenleg a Kárpát-medence emlékanyagában is egyedülálló lelet egy férfit ábrázoló agyagszobrocska, úgynevezett idol. Az egyértelműen a szexualitást hangsúlyozó alkotás értelmezése igen nehéz. Általában nőket ábrázoló idolokat ismerünk: ezeket a termékenységvarázslás eszközeinek, istennőinek gondoljuk. Lehet, hogy a gazdasági életben egyre növekszik a férfiak szerepe, ezért kerül előtérbe férfiábrázolás.”
A választ az nehezíti, hogy eddig még nem került elő olyan lelet, amely hozzásegítene a további kulturális összefüggések földerítéséhez. Másrészt pedig elég keveset tudunk e kor hitvilágáról és művészetéről. „Az újkőkor embere sokkal fejlettebb körülmények közt élt, mint őskori elődei – írja ezzel kapcsolatban László Gyula. – Azok csak a természeten élősködtek, s annak kiszolgáltatottjai voltak, míg ezek már termelnek, és nagyobb biztonságban élnek. Várható lenne, hogy művészetük is fejlettebb legyen, mint vadász elődeiké. Ezzel szemben ott eleven, csodás állatábrázolásokat látunk, emitt meg zegzugvonalakat, köröket, szögeket stb., csupa egyszerű mértani díszt, s az emberi testre éppen csak emlékeztető bálványocskákat. Hogyan lehetséges ez? Kétségtelen, hogy az újkőkor művészete megjelenésében számunkra sokkalta kezdetlegesebb, mint a barlangi művészet, de mondanivalójában mélyebb, mert amaz a földhöz tapad, emez meg kozmikus jelképekkel a világmindenség megértése felé tapogatózik.”
Erre példa ez a rejtélyes kis agyagszobrocska is. De rejtély az a ház, és annak lakója is, akit ismerni szeretnénk. Vajon egyedül élt-e, s ha igen, mit tudott, mire volt képes? Kapunk-e valaha választ ettől a nevenincs kis idoltól?
