Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen.
Márpedig páter Gegő Elekről írni fogok, határoztam el, mikor megakadt a szemem Czuczor Gergely megható emlékversén, amely eddig elkerülte a figyelmemet. Gegő Elek élete szeretni- és szánnivalóan szép volt, tudományos tevékenysége fontos és hasznos. Ezért is szólok róla, hisz nevét és munkáit alig ismerjük.
Csíktapolcán született 1805. március 25-én. „Korán elkerült a Székelyföldről: iskoláit Székesfehérvárott, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte. Huszonegy évesen belépett a ferences rendbe, majd három év múlva pappá szentelték. Ezután Pesten tevékenykedett, később áthelyezték Szombathelyre. Rövid élete végén összeütközésbe került egyházi elöljáróival, s ennek következményeként ki is lépett a rendből. Utolsó hónapjaiban Zichy Bódog gróf házikáplánja volt.
A nézeteltérésnek két oka is lehetett. Gegő szívesen alkalmazta a magyar nyelvet olyan egyházi szertartások alkalmával is, amelyeknél ezt a liturgikus szabályok tiltották. Az összeütközés másik okát Gegő tudományos ambíciói táplálták. Korának sok más egyházi személyiségéhez hasonlóan ő is időt szakított magának tudományos tevékenység folytatására, s nagy buzgalommal kapcsolódott be az éppen kibontakozófélben lévő magyar tudományos életbe. Egyházi jellegű munkásságán kívül elsősorban történelmi, néprajzi közleményekkel jelentkezett a Tudományos Gyűjtemény, a Társalkodó, a Tudományos Tár, a Hasznos Mulatságok és a Regélő hasábjain. Addigi teljesítménye elismeréséül 1835-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Az egyre inkább a tudomány felé forduló Gegőt tervei megvalósításában mindjobban gátolták a szerzetesi élet kötöttségei, így került sor a renddel való szakításra. Elképzeléseit azonban így sem válthatta valóra, mert 1844. október 9-én, 39 évesen Pozsonyban elhunyt” (Zsoldos Attila).
Gegő Elek az Akadémia megbízásából járt 1836-ban Moldvában. A viszonylag rövid utazás után született meg A moldvai magyar telepekről című könyve, amely fontos és értékes mű. Gegő páter a Gyimesek völgyén keresztül indult el Moldvába. Kísérője egy olyan káplár volt, aki 13 évig szolgált Jászvásárban, tehát jól ismerte Moldvát. Az első nap leírását idézem, amiből mindenki számára kitűnik, hogy a nyelvezet megmásíthatatlanul és utolérhetetlenül szép, veretes, mondhatnám, dallamos magyar nyelv.
„Délutáni 3 óra tájban indultunk, ’s a’ hold lenyugtával mi is pihenést keresénk, ’s ezt Fancsali Ferencz alig három lépésnyi hajléka adá meg. Úgy fogadtattam, mint az isten angyala, hogy Zöld pap szavaival éljek. Körülültük a’ tűzhelyt – vatrált –, ’s a’ nő, Szabó Maris csűgési hangon panaszlá el szomorú lelki helyeztetésöket, ’s kért a’ jó isten nevére, hogy ismerősének egy leánykáját megönteném, keresztelném. Alig ígértem szolgálatomat, a’ férj sietett Gál József- és Nagy Vérónak az örömhírt megvinni, nője pedig egy-két szál czérnára viaszt kezde sodorítani gyertyát készítendő. Most a’ padláson valami zörrent, ’s asszonyunk elbeszélé, hogy az apja lelke hazajár, mert életében a’ kifésült haját a’ ház körül elhányta; mert gyónatlan halt meg stb. Ismét alkalom a’ babonák kigyomlálására, lelki tanításra! Az idő múlt, a’ tűz le kezde szakadozni, az arczáját tenyerező kis minus macska esőt jövendölt. Kórós széna vala ágyam; a’ fáradt vándor, gondolám, ezen is édesebben nyugszik, mint a’ henyeség párnáján az arany időt átkuczorgó, de alig szenderedtem el, a’ velünk egy hajlékban lévő kakas mintegy intett: lóra, utas!”
Lóra, atyám, s irány a Tatros mentén Moldva.
Így kezdődött Gegő Elek moldvai utazása, és ha arra járunk, valami hasonlóban részesülünk mi is, mert a moldvai magyarok szokása – ne kérdezze senki, hogy jó ez vagy rossz! – kétszáz év alatt alig változott valamit.
Csíktapolcán született 1805. március 25-én. „Korán elkerült a Székelyföldről: iskoláit Székesfehérvárott, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte. Huszonegy évesen belépett a ferences rendbe, majd három év múlva pappá szentelték. Ezután Pesten tevékenykedett, később áthelyezték Szombathelyre. Rövid élete végén összeütközésbe került egyházi elöljáróival, s ennek következményeként ki is lépett a rendből. Utolsó hónapjaiban Zichy Bódog gróf házikáplánja volt.
A nézeteltérésnek két oka is lehetett. Gegő szívesen alkalmazta a magyar nyelvet olyan egyházi szertartások alkalmával is, amelyeknél ezt a liturgikus szabályok tiltották. Az összeütközés másik okát Gegő tudományos ambíciói táplálták. Korának sok más egyházi személyiségéhez hasonlóan ő is időt szakított magának tudományos tevékenység folytatására, s nagy buzgalommal kapcsolódott be az éppen kibontakozófélben lévő magyar tudományos életbe. Egyházi jellegű munkásságán kívül elsősorban történelmi, néprajzi közleményekkel jelentkezett a Tudományos Gyűjtemény, a Társalkodó, a Tudományos Tár, a Hasznos Mulatságok és a Regélő hasábjain. Addigi teljesítménye elismeréséül 1835-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Az egyre inkább a tudomány felé forduló Gegőt tervei megvalósításában mindjobban gátolták a szerzetesi élet kötöttségei, így került sor a renddel való szakításra. Elképzeléseit azonban így sem válthatta valóra, mert 1844. október 9-én, 39 évesen Pozsonyban elhunyt” (Zsoldos Attila).
Gegő Elek az Akadémia megbízásából járt 1836-ban Moldvában. A viszonylag rövid utazás után született meg A moldvai magyar telepekről című könyve, amely fontos és értékes mű. Gegő páter a Gyimesek völgyén keresztül indult el Moldvába. Kísérője egy olyan káplár volt, aki 13 évig szolgált Jászvásárban, tehát jól ismerte Moldvát. Az első nap leírását idézem, amiből mindenki számára kitűnik, hogy a nyelvezet megmásíthatatlanul és utolérhetetlenül szép, veretes, mondhatnám, dallamos magyar nyelv.
„Délutáni 3 óra tájban indultunk, ’s a’ hold lenyugtával mi is pihenést keresénk, ’s ezt Fancsali Ferencz alig három lépésnyi hajléka adá meg. Úgy fogadtattam, mint az isten angyala, hogy Zöld pap szavaival éljek. Körülültük a’ tűzhelyt – vatrált –, ’s a’ nő, Szabó Maris csűgési hangon panaszlá el szomorú lelki helyeztetésöket, ’s kért a’ jó isten nevére, hogy ismerősének egy leánykáját megönteném, keresztelném. Alig ígértem szolgálatomat, a’ férj sietett Gál József- és Nagy Vérónak az örömhírt megvinni, nője pedig egy-két szál czérnára viaszt kezde sodorítani gyertyát készítendő. Most a’ padláson valami zörrent, ’s asszonyunk elbeszélé, hogy az apja lelke hazajár, mert életében a’ kifésült haját a’ ház körül elhányta; mert gyónatlan halt meg stb. Ismét alkalom a’ babonák kigyomlálására, lelki tanításra! Az idő múlt, a’ tűz le kezde szakadozni, az arczáját tenyerező kis minus macska esőt jövendölt. Kórós széna vala ágyam; a’ fáradt vándor, gondolám, ezen is édesebben nyugszik, mint a’ henyeség párnáján az arany időt átkuczorgó, de alig szenderedtem el, a’ velünk egy hajlékban lévő kakas mintegy intett: lóra, utas!”
Lóra, atyám, s irány a Tatros mentén Moldva.
Így kezdődött Gegő Elek moldvai utazása, és ha arra járunk, valami hasonlóban részesülünk mi is, mert a moldvai magyarok szokása – ne kérdezze senki, hogy jó ez vagy rossz! – kétszáz év alatt alig változott valamit.
Móser Zoltán, mno.hu
