Két évtizeddel ezelőtt Kodály nyomait kerestem, és fényképeztem Galántán. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a XVII. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia) és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a XVIII. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet utólag építettek be a mai templom falába. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörösmárvány kő Kubinyi László síremléke, amelyet ma – restaurálva – újra a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.
„A mi a füvésznek egy ismeretlen növény meghatározása, a csillagásznak új bolygó felfedezése, a vegyésznek eddig ismeretlen vegyelem kiválasztása vagy a bölcsésznek eddig nem észlelt észtani törvény létrehozása, az volt ránk nézve egy ismeretlen emlék feltalálása” – írta e sírkőről 1870-ben Ipolyi Arnold, akit ugyanúgy meglepett a találkozás, mint a későbbi fotóst. Cikkében hosszan értekezik a Kubinyi család eredetéről: „A család ősei a Németországból bevándorolt … Hunt és Pázmán gróf testvérektől származtatják eredetöket… A Hunt és Pázmán terjedt család egyik ivadékától, Hudkonttól válik ki a XIII. században Miklós, ki Felső-Kubin birtokába jutva a különváló családágnak a Kubinyi (de Kubin) nevet adta. Ennek fiai közül egyiket már a következő, XIV. században mint tanult, tudós férfit említik okirataink…” E család egyik leszármazottja az a Kubinyi László, aki Ferdinánd és Miksa idején előbb felső-magyarországi hadi titoknok, majd kamarai tanácsos, végül Magyarország kancellárja volt. (Felesége Esterházy Ferenc pozsonyi alispán leánya, Magdolna.) Fiaiban, akik közül Tamás árvai követ, László liptói alispán, a Kubinyiak ezen ága kihalt.
A sírkövön kopott és hiányos latin nyelvű felirat látható. Madas Editet illeti a köszönet azért, hogy megfejtette és lefordította. Íme a körben elhelyezkedő bibliai idézetek:
„Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.
Szeretve és élve elvitetett.
Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).
Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.
Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.
Szeretnék meghalni, és Krisztussal lenni.
Ez annak az akarata, aki küldött engem.
Mindenki, aki látja a Fiút, és hisz benne, örökké él, s én föltámasztom az utolsó napon.”
Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. A sírkő megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid ujjú mente, rajta apró zsinórzattal; az alak lábán rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században” – írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz a régi korokból sok emlékünk fennmaradt – igaz, gyakran csak töredékesen –, de az a baj, hogy „az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni.”
Móser Zoltán, mno.hu