Mindenki tudja, hogy Vörösmarty Mihály a Fejér megyei Nyéken született. De hogy hová járt iskolába, azt már kevesebben. Ám aki végigmegy Székesfehérvár rövid főutcáján, az találkozik a nevével egy emléktáblán, s azzal az épülettel, amely „tanoda” (főgimnázium) volt Vörösmarty idejében. Erről s a diák Vörösmartyról kívánok szólni e kép és Lóskay Benedek (a költő első életrajzírója) segítségével. Ez a rövid írás 1859-ben jelent meg Pápán, és most újra olvasható a fehérvári Vörösmarty Társaság szép kiadványában. (Stílusát meghatározza a korra jellemző hazafiúi lelkesedés, buzgó hit és az óriásoknak kijáró szent tisztelet.)
Vörösmarty Mihálynak kilenc testvére volt. Sorrendben ő volt a harmadik. Atyja mint a Nádasdy család gazdatisztje „tanítót fogadott melléjök, míg a nevelői szerepet önmaga vitte. Az atyai háztól 11 éves korában vőn búcsút először, midőn testvérével, Jánossal (aki két évvel volt fiatalabb) a székesfehérvári középtanoda növendékei közé beíratott. Az első tanodai év 1812-ben befejeztetett; Mihály és János kitűnő helyzeti számot nyertek, de Mihály tehetségéről fényesebben nyilatkozott már ekkor az avatott kémlelő, mint Jánoséról. (Az elő félévben negyedik, a másodikban harmadik, a következő év első félévében a második, majd azután és végig a legelső volt a jeles tanulók között.)
A fiú évenkint meglepőbb jeleit adá rendkívüli hivatásának; tanárai kifogyhatatlanok voltak dicséretében, ismerősei bámulásában, rokonai jövőjét célzó találgatásaikban. Mihály keveset tanult, mert mélyen ható esze már az előadások alatt tisztában volt feladványaival, gyakorlatait pedig bámulandó gyorsaság mellett is ügyes pontossággal s meglepő sikerrel hozá létre.”
Az ifjú Vörösmartyt a gazdaság nem vonzotta. Amíg „testvére atyja oldalánál tanulmányozta szünnaponkint a mezei élet tapasztalásait, addig ő tágasabb kilátást keresve elbarangolt szőlejökbe vagy a Velencei-tó partjára, s órákig révedezett tekintete a messze távolban, mintha a visszaidézhetetlenül letűnt régi múltat akarná kémlelni a távol homályában. Atyja többnyire latintartalmú könyvtárát szünnapjaiban átbuvárlá, s Róma classicusait kezdé tanulmányozni; minek megbecsülhetetlen eredménye az lőn, hogy a classicitas szellemét korán magáévá tette. Az akkori nem megvetendő tanodai rendszerben leljük ezen eljárása kulcsát.
Első kísérleteit a kor kívánalmai szerént latin nyelven szerkesztette, s csak később, miután Révai, Baróti Szabó, Virág, Rajniss munkáival közelebbről megismerkedett, lépett át a nemzeti térre mint felkészült bajnok. Ír-ón papír ez időtől mellőzhetetlen társai lőnek; ezeknek adá át szíve érzéseit, ezeknek tárta fel keble mélységeit, ezeken árulá el átvirrasztott éjeinek titkát.
Írt s jegyzett szüntelen; még mulatságai közben sem feledkezett el röppenő gondolatait megkötni; sőt még a falakat is igénybe vette papír hiányában. Munkálatait, mint a madár pelyhesedő magzatait, féltékenyen rejtegette, s csak legmeghittebb barátai előtt vonta le rólok a titok fátyolát.”
Azt is tudjuk, hogy „atyja költségeit kímélendő mint V. osztályú egy ifjú tanítását vállalta föl, miért is élelmezés és szállással ingyen láttatott el. Fehérvári tanpályája megszakadt, s a 6. osztályt Pesten lakó unokabátyja sürgölésére a fővárosban végzé, hol egy birtokos örmény családnál nyert tanításért ellátást.”
Jó lenne mindent tudni, amit e néma falak tudnak az ifjú suhancról, aki akkor még szárnyat nem bontott, de talán egyedül ő volt biztos abban – többen csak sejtették –, hogy ha majd megpróbálja, röppályája kiszámíthatatlanul magasan fog ívelni. Ez néhány év múlva Bonyhádon és Görbőn el is kezdődik.
Móser Zoltán, mno.hu