Az alábbiakban azért idézem Orbán Balázsnak Karcfalváról és annak templomáról szóló sorait, mert az előző héten ugyan bemutattuk a templomot, de annak történetéről csak futólag szóltam.
A szerző azzal kezdi az ismertetést, hogy eredetileg négy, később aztán csak két faluból álló Nagyboldogasszonyfalva a Királyhágón inneni rész legnagyobb egyházközsége (ötezer lélekkel) volt. A falu felső végénél, ahol egy szikladomb emelkedik fel, annak „fennlapját Nagy-Boldogasszonyfalva gyönyörűen fekvő temploma koronázza, mely ódon várfalaival, fénylő magas tornyával e vidék fénypontját alkotja, különben építészetileg is figyelmet érdemlő műemlék. E templomnak csakis szentélye tartotta meg régi idomát, boltozatának körtető és horonyokkal tagozott messze lenyúló gerinczei és hevederei díszművezettel ékes gyámköveken nyugosznak, melyen emberfő, nap, hold s más féldomborművű ékítmények vannak. E boltozat közép zárkövén az ťAgnus deiŤ pompálkodik. A legérdekesebb a polygon záródású szentély északi oldalán lévő Szentség-házacska, mely, bár vastag mészréteg borítja, a kiváló feldíszítésnek nyomait felismerni engedi. Ezen szentségházfülke (melynek képét csatolom) és a köríves diadalív leginkább irányt adó lehet e templom építési korának meghatározására, melyek a késő gótkorra, tehát a XV. századra utalnak.”
Domokos Pál Péter római kutatásai eredményeként tudjuk, hogy a pápai tizedjegyzékben az egyház első írásos említése 1332-ből való: „E(cclesia) B(eatae) Mariae Virginis”. E templom helyén 1444-ben új templomot építenek. Pontos dátumát jelezte a templom déli kapujának szemöldökkövén három, felül nyitott nyolcas, vagyis: 444. Sajnos ez eltűnt, amikor a hajót lebontották. A templom nagyméretű átépítése az 1790-es évekre esik: csak a szentély marad meg eredeti gótikus stílusában, s ezért maradt meg a templombelsőben a szentségtartó és az itt látható emberfős gyámkő. E „szentségházacska” hátsó kis ajtaján, amely később készült, ez a felirat olvasható: Eccepanis vitae 1653.
Ebben a faluban október elsején jártam, amikor a Bartók gyűjtötte népdal szerint „nem süt a nap Csíkkarcfalva mezején”. De ez akkor nem volt igaz, ritkán kapott szép őszünk volt, s ezért az emberek, a templomból hazajőve levetették ünnepi ruhájukat, és mentek ki a földekre pityókát szedni. Csak néhány idős maradt otthon: ők kiültek a kapu elé, hogy élvezzék, amíg lehet az áldott nap fényét. Mikor köszöntöttük őket, majd mindenki azt kérdezte, hogy „mit keresnek az urak”. Nehéz volt válaszolnunk, mert semmit sem kerestünk, csak jártunk, figyeltünk és fényképeztünk. Igazából mindent kerestünk, de amit a lencse megörökített, az arról szól: októbernek elején hogyan sütött a nap Csíkkarcfalva és Jenőfalva dombján, a két faluban, és hogyan azok mezején.
Szöveg és kép: Móser Zoltán
