Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen
Ez a kép a sorozat címének kétszeresen is megfelel: nincs már meg az itt látható bejárat, sőt a kép negatívja is elveszett. Többes számot kellene használnom, mert valójában több képből állítottam össze évekkel ezelőtt egy kiadvány számára. Illyés Gyula diákéveiről szólt, s arról az épületről és arról a bonyhádi égről, amelyet megverselt. Ezt az eget, lévén magam is bonyhádi diák, négy évig nézhettem, figyelhettem szabadon, aztán, amikor feladattá vált a vers illusztrálása, már ahhoz kötötten. Képpé kellett volna érlelnem, s úgy visszaadnom azt, amit oly sok diák érzett, látott Illyéssel együtt: az az ég tele volt (van) illúziókkal és reményekkel. Az általam készített képeken ezek helyére csupán az üresség került. Pedig sem a vers, sem a mi diákéveink nem erről szóltak. Végül aztán ez a kép készült el, amely a hamarosan kétszáz éves gimnázium régi épületét mutatja – nem csak dokumentum jelleggel.
A bonyhádi, immár megint evangélikus gimnázium elődintézménye 1806 és 1870 között Sárszentlőrincen működött. Az iskolának Petőfi Sándor, az utódiskola névadója is tanulója volt. Az algimnáziumot 1870-ben költöztették át a dinamikusan fejlődő, soknyelvű dél-tolnai mezővárosba, Bonyhádra. 1906-ban kezdődött meg, és az új iskolaépület átadásával 1908-ban fejeződött be az iskola főgimnáziummá fejlesztése.
A kiváló adottságú iskola távoli vidékek diákjait is vonzotta, mivel „hírneve jó volt”. Az 1948-ban államosított iskola négyosztályos gimnáziumként működött tovább, 1949-ben felvette Petőfi Sándor nevét. Neves tanulói között találjuk Illyés Gyulán kívül Kardos Tibort, Gál Istvánt, Lotz Jánost, Tamás Menyhértet. Az iskola mai épülete 1906–1908 között épült Baumgartner Sándor tervei alapján. A képen a régi épülete látható, amely Illyés Gyula diákéveiben már kollégiumként működött.
A tízéves Illyés Gyula először a dombóvári gimnáziumba került, innen Bonyhádra, ahol 1914–1916-ban a második és harmadik osztályt járta. Illyéstől tudjuk, hogy itt a györkönyi parasztszármazék, Gyalog István igazgató úr vette pártfogásába: „fél szóból megértette gondjaimat… Most látom, hogy nemcsak testünk bölcsője volt közös, hanem lelkünkké is, azért értett első hallásra.”
A lelkes történelemtanár rebellis felfogásával életre szóló példa lett: „Ősz szakálla, haja keretében izzó arcával, ragyogó tekintetével úgy állt ott, mintha a segesvári ütközet után hatvan évig bujdokolva Petőfi jelent volna meg közöttünk, vénen, de régi tűzzel.”
„A gyenge tápintézeti ellátás és az internátus feudális tradíciókat őrző légköre miatt Illyést édesanyja az 1915–1916. tanévben kosztos diákként helyezte el – írja a gimnázium monográfiaírója és volt igazgatója, Kolta László. – Illyés ezzel kiszakadt az internátusi közösségből, de délutánjait a szálláshelytől ötpercnyire lévő iskolaudvaron töltötte, a hatalmas játszótéren és a ligetben. A játékzsivaj és a madárdaltól hangos fák megnyugtatták, megvigasztalták a dacra és elérzékenyülésre hajlamos kamasz lelkét.”
Tudjuk, hogy a bonyhádi gimnázium adott Illyésnek szárnyakat. Bonyhádi ég című, 1961-ben írt verse hátterében is ez áll, és valami hasonló, ám töredék emléket szeretne felidézni ez a kép is. De leginkább a szerény felirat, amelyet én 40 évvel ezelőtt elsős diákként láttam meg először csakúgy, mint a bonyhádi tág eget, amelyet oly jól ismerek, de lefényképezni nem tudok.
Móser Zoltán, mno.hu
