Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot.
Csaknem három hónapig tartó felvidéki út után, 1845-ben a Pestre visszatérő Petőfinek nem volt otthona – írja Kerényi Ferenc. Vahot Imrénél a Pesti Divatlap új segédszerkesztője, Kolmár József kapott elhelyezést, s így, ha nagyobb lélegzetű volt a munka, Petőfi számára maradt a szülők lakása Szalkszentmártonban.
Itt két feladat is várt a költőre: még júliusban a Zöld Marci című dráma befejezése, utána pedig a Versek című kötet anyagának kiegészítése, lezárása. Petőfi nem csupán versben ígérte családjának felemelkedése esetén anyagi támogatását, hanem szavát tettre is váltotta: első nagy összegű honoráriumát, a János vitézért kapott száz váltóforintot szüleinek továbbította. Az idősebb Petrovics István nem tudott újra talpra állni: Dunavecséről elköltözve előbb a Duna partján álló révcsárdát bérelte, és 1845 tavaszán vette egy esztendőre bérbe a szalkszentmártoni nagy vendégfogadót és a hozzákapcsolt mészárszéket a mezővárostól. Petőfinek akkor Szalkszentmárton jelentette a viszonylagos állandóságot; 1845 júliusa és 1846 áprilisa között – hosszabb-rövidebb távollétei ellenére – igaz a megállapítás: „Falu kocsmájában van az én lakásom…”
Ez egy 1822-es leírás alapján így nézett ki: „A nagy vendégfogadó vagyon a belső városban, a boltos ház és az oskola között, vagyon benne két vendégszoba, egy borivó, a vendégfogadós lakása, egy konyha és kamara, alatta pedig egy pince; ezenkívül itt vagyon a mészárszék, és ahhoz egy fagyuskamara, mind egy zsindelyes födél alatt, falai téglából vagynak rakva, mind jó karban állanak – az udvara közepén vagyon a szekérszín kőoszlopokra; napnyugotnak pedig éjszaki-déli direkcióban (irányban) vagynak istállók, mind fazsindely födél alatt, az udvara téglából rakott falakkal vagyon békerítve…”
A költő itt, ebben a „kocsmai lakásban” írta az ifjúságtól búcsúzó versét 1846 januárjában. Ekkor 23 éves volt. Emlék ez a ház, emlék ez a vers is:
Távozol hát ifjuságom? / Oh bízvást távozhatol,
Nem siratlak. Búcsúm tőled: / Keserű, hideg mosoly.
Nem valánk mi jóbarátok. / Úr voltál te, én kutyád;
Korbácsoltál, uszítottál / Egyre tüskén-bokron át.
Néha dobtál irgalomból / Száraz csontokat nekem;
S akkor büszkébb voltam, semhogy / Alamizsnád elvegyem
Távozol hát, ifjuságom, / S halld hozzád végszavamat:
Vidd magaddal emléked, vagy / Vidd magaddal átkomat!
Akár kiáltotta már valaki, akár nem, de senkinek nem okoz gondot annak indulatos kimondása, méghozzá jó hangsúllyal, hogy Távozz tőlem Sátán! De az már több szempontból is gondot jelentene, ha ezt kellene hangosan, indulatosan kinyilvánítania: távozz tőlem ifjúság! Ilyet nem szokás mondani, még akkor sem, ha tudjuk – persze csak utólag –, hogy az ifjúság édes madara bizony elrepült. Petőfi itt, Szalkszentmártonban értette meg ezt, s ezért is volt a címben a kérdés: lehet, való és igaz, hogy már most, ilyen fiatalon távozik tőle az ifjúság?
Móser Zoltán, mno.hu
