Oghoa Nagowa cheeroki indián lány nagyon szépen tudott bőrt cserzeni és hajat fonni.
Minden este lement az indián rezervátum szélén futó lila patak partjára, és halcsontból készült fésűjével fésülni kezdte hosszú kékesfekete hajkoronáját. Olyan hosszú haja volt Oghoa Nagowának, hogy amikor kibontotta, beterítette vele a rezervátum musztáng futtatóját és még néhány sátrat, beleértve a nagy bölcs törzsfőnök központi sátrát is.
Én egy szép nyári estén láttam meg Oghoa Nagowát a lila patak fényénél. Közel mentem hozzá, mert a szeme úgy izzott, mint két tűzpiros spotlámpa. Húzott magához, s én lassan belegabalyodtam hosszú kékesfekete hajába. Mint a hínár indái, úgy fogták körbe lábikráimat Oghoa Nagowa hajszálai. Azonnal szerelmes lettem, hiszen ez a cheeroki indián lány nemcsak nagyon szépen tudott bőrt cserzeni, de még hajat is úgy font, mint aki egész életében hajfonatokat készített volna. Ő is szeretett, mert megengedte, hogy simogassam hosszú kékesfekete haját, és álmodjam vele a tegnapot. Bizony a tegnapot, mert amikor hozzáértem Oghoa Nagowa hosszú, selymes hajához, megjelent homlokcsontom mögött a szomorú történelem.
Láttam, ahogy Bush Cassidi és barátja, Clint Westwood több társával sorra erőszakolja meg az indiánfalu védtelen lányait és asszonyait, majd egyenként felgyújtja a sátrakat, és lelövi a musztángokat.
– Mert a musztángokat lelövik, ugye? – kérdeztem Oghoa Nagowától, aki némán bólintott, és megtörölte vörösen izzó spotlámpa szemeit. Egy nap a lány békepipával érkezett a lila patakhoz. Boldognak tűnt, gurgulázva nevetett, és kékesfekete haja valószerűtlenül fénylett a patak víztükrében.
– Elloptam! – mondta, és nevetett, nevetett, nevetett. Majd lassú, kimért mozdulattal tüzet csiholt, meggyújtotta a békepipát, és beleszívott. Kis idő múlva átnyújtotta nekem, és vörösen izzó szemmel mosolygott, s én is mosolyogni kezdtem, majd beleszívtam a szépen faragott, míves pipába. Mennyei boldogság öntötte el a testemet, lelkemet. Vadul szeretkezni kezdtünk az avarban, s közben a távolból musztángcsapat dobogása hallatszott.
Elaludtam, s mikor felriadtam, Oghoa Nagowa már nem volt velem, de hosszú kékesfekete hajának egy maroknyi tincse a kezemben maradt. Megszagoltam, és éreztem a növő holdkanyonban nyíló gyermekláncfű illatát. Másnap is elmentem a lila patakhoz, harmadnap és negyednap is, egészen hálaadásig, de Oghoa Nagowa nem jött többé. Csak évekkel később hallottam egy öreg cheeroki történetmesélő táltostól, hogy élt egyszer a legenda szerint egy hosszú kékesfekete hajú indián lány, aki ellopta a békepipát, s ezért megbűnhődött.
– Mi történt vele? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Élve elégették, majd hamvait szétszórták egy nagy kör alakú tisztáson, ahol a hófehér galambok szép lassan elcsipegették a lány földi maradványait.
A békét lopta el – gondoltam, s közben felnéztem és láttam Oghoa Nagowa kékesfekete fürtjeit az égen. Azt azonban csak én tudtam, hogy ez a cheeroki indián lány nagyon szépen tudott bőrt cserzeni és hajat fonni, hiszen én szívtam el vele azt a szépen faragott, míves békepipát.
Csépányi Balázs
