Csak szófoszlányokat hallottam, de azok is nagyon távolinak tűntek. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha álmodtam volna. Nem emlékeztem szinte semmire.
Katalin kedves mosolyára csupán és a lövésre. A lövés azonban nagyon közelinek tűnt, valószerűnek…
Nem tudtam, mit keresek ezen a sötét, és szűk helyen.
Kiskoromban féltem a sötétben. Egyszer András bezárt a szüleim pincéjébe egy egész napra. Azóta félek a sötét, szűk helyeken, mindig azt a dohos, szűk pincét juttatják az eszembe.
…Katalinnak kedves mosolya volt. Szerelmes voltam belé, azóta mióta András elvette őt feleségül. Többször az enyém lett a szüleim vidéki házában. Azt hiszem ő is szeretett engem. Titokban jártunk. Szerettem azokat a lopott víkendeket. Olyankor minden szép volt, chiantit ittunk és órákig szeretkeztünk. Katalin szőke hajszálain, mint egy mesebeli hárfán, játszott a holdfény.
Emlékszem az utolsó együttlétünkre. Szeretkeztünk, majd Katalin maga köré tekert egy lepedőt és a kandallóban ropogó tűz fényénél kezében egy pohár borral odalépett a széles ablakhoz, s hosszan mesélt álmairól. S én átszellemülten hallgattam a medvebőrön fekve. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű lenne, ha minden így maradna, megállna az idő, s ő örökre az enyém maradna.
Katalin talán, úgy éjfél felé nagyon ideges lett, mintha várt volna valakire. S valóban nem sokkal később csöngettek. Ő csak mosolygott, s intett, hogy nyissam ki az ajtót. Én odaléptem hozzá, megcsókoltam majd elindultam az ajtó felé, s utána már csak a lövésre emlékszem.
Hogy mi történt nem tudom, de most már nem is fontos azt hiszem.
Katalin örökre az enyém maradt – gondoltam elmélázva, s közben megértettem hol vagyok, hiszen hallottam a koporsó tetejére zuhanó kemény föld kérlelhetetlen kopogását.
A koporsó méltóságteljesen haladt lefelé a végtelen mélybe, s talán hallottam Katalin szomorú hangját, s szinte láttam amint a feljövőben lévő Hold fénye csendben hárfázik a szőke hajtincseken.
Csépányi Balázs