Az Újszínház nagy dobása!
Herczeg Ferenc 1904-ben írt drámája a jelenlegi Európát is láttatja.
A Bizáncot Nyugat-Európában betiltanák, a premier után pellengérre állítanák a rendezőt, a színészeket ellehetetlenítenék, a színházat pedig kulturális vesztegzár alá vonnák. Persze ez csak gondolatjáték, a fele mégis igaz, mert kíváncsi volnék, melyik szókimondó, ,,határfeszegető” nyugati színház fogadná be vendégjátékra Herczeg Ferenc történelmi drámáját Nagy Viktor rendezésében. Az újszínházi premieren jártunk.
A Bizánc fontos színdarab, mert tükröt tart korunk Európájának, történelemvak politikusainak, a közelgő és nagyon is sorsformáló változások közeledtére figyelmeztet. Herczeg Ferenc darabja a kifulladt civilizáció embertípusát ábrázolja, aki azért, hogy életben maradjon, hajlandó elárulni mindent, amiben addig hitt vagy amiben az ősei hittek.
A tragikus hős, Konstantin császár, akit mindenki elárulni készül, szembeszáll a végzetével, mert már csak hősi halálát irigyelheti tőle az ellenség. A darab jól példázza a kohézió nélküli társadalom nagy civilizációs válságok előtti lelkiállapotát – absztrakt fogalom lévén, az emberi jellem nemigen változott a görög tragédiák óta.
Talán az Újszínház nagyszínpadának legjobb előadását láthattuk a múlt heti premieren, amelyben egyszerűen minden a helyén van, a rendező megoldásai briliánsak, jól játszanak a színészek, a díszlet bizánci aranyozott, ám málló pompa helyett szürke, minimális és pont olyan sivár, mint korunk értékválságának világa. Egyszerre régi és futurisztikus, mert noha történelmi darab, az előadás azt sugallja, hogy mégis a jövőben járunk, hogy Európa jövője forog kockán, és az új hódítók ante portas.
A Bizánc ezzel a bravúros rendezéssel a budapesti színházi szcéna élvonalába került, amit kulturális veszteség lenne kihagyni. Viczián Ottó Konstantin császár szerepében remekelt, vastapsot kapott a Giovanni zsoldoskapitányt alakító Szakács Tibor és az Iréné császárnét játszó Gregor Bernadett, de figyelemre méltón játszott Vass György (Spiridion) és Almási Sándor (Laszkarisz) is.
Könnyen meglehet, hogy ma Magyarországon rendezték meg Európa legmerészebb darabját, amely fittyet hány az éppen aktuális tabukra, és végre lényeges üggyel szembesíti a nézőközönséget. Itt nemcsak az esetleges iszlám veszélyre gondolok, hanem az értékvesztett politika zsákutcájára és társadalom állapotára is: a Bizáncban ugyanis nemcsak a társadalmi krém elpuhult, korrupt és felelőtlen, hanem a démosz is könnyű szívvel kész letenni a keresztet, majd felvenni a félholdat, hogy az irháját mentse – egyszóval a kritika egyetemes, az áthallások is.
A Konstantinápoly eleste előtti utolsó órákban vagyunk. Az udvari nép a bőrét próbálja menteni, még a főpap is Mohamedre esküszik fel, az előadás kezdetén berobban az Örömóda, és alig telik el pár perc, már elsül az első megvesztegetés, már fontolgatják a készülő árulást, csak genovai zsoldosok harcolnak még a városért: a bizánciak lelke régen elrothadt, már behódoltak a végveszedelemnek, most életük csontvázán, a városon a sor.
„Hogy feláldozzuk a célt az eszköznek, a lakót a lakóhelynek, az életet a hazának: ez a logika arculütése. Mert Mohamed nagylelkű az önként hódolókkal szemben, de gyilkos a haragja, ha csökönyös és céltalan ellenállással ingerlik” – győzködi társát Spiridion udvari főkamarás.
Ám ne történelmi kosztümelőadást várjunk, noha a szereplők megtartották korabeli címeiket, tehát van császár, főkamarás, cézár és így tovább, mindegyik szereplő viseletében és szerepében felismerhetjük, hogy korunkban kiket jelképeznek az öltönyös figurák, a szőrmebundás, felaranyozott ficsúrok, a magas sarkú fontoskodók, és a turbános ottománok helyett az iszlám állam terroristái fenyegetőznek AK–47-es gépfegyverrel a kezükben.
Az Újszínház jó példát mutat a többi színháznak is, hiszen Herczeg Ferenc nyelvezetét – 1904-ben írta a darabot – megtartották, nem írták át „újmagyarra”, noha sok színházban ez dívik – csak kihúztak jó párat a szecessziósan, szeszélyesen burjánzó herczegi mondatokból. Mégsem panaszkodott senki a szünetben, hogy nem értette volna, tehát nem kell túlbuzgólkodni a nyelvi korszerűsítés vagy átírás terén sem.
Pataki Tamás – www.magyaridok.hu
