Sokkal merészebbek és őszintébbek az emberek, ha felöntenek a garatra.
De valóban így van? A Részegek című előadás többek között azt a problémát veti fel, hogy a 21. században az emberek kizárólag módosult tudatállapotban beszélnek a gondjaikról, a titkaikról vagy az alapvető érzelmeikről. Szűcs Nelli színművésznővel a darab központi kérdéséről, a színházról és persze, a Részegekről beszélgettünk.
 |
| Ács Eszter, Szűcs Nelli, Nagy Mari, Mikecz Estilla, a háttérben Tóth László |
A Részegek című előadás szerzője, Ivan Viripajev a kortárs orosz színházi élet egyik meghatározó alakja, ahogyan a rendező, Viktor Rizsakov is. Ők alkották meg a Részegek című darabot, melyet 2016 óta játszanak a Nemzeti Színházban, idén pedig a MITEM és a POSzT keretében is megtekinthető az előadás. Hat ember történetét láthatjuk: egy modell, egy bankár, egy menedzser, egy prostituált, egy fesztiváligazgató és egy építőipari alkalmazott találkozik egy éjszaka, és részegen – őszintén – az emberiség alapvető problémáira kérdeznek rá. Szó esik hitről, szeretetről, szabadságról, arról, vajon a mai, rohanó világban van-e még helye az őszinteségnek.
Az emberek nehezen nyílnak meg és beszélnek a problémáikról, részegen viszont mindenkinek megered a nyelve. Szerinted is csak részegen őszinték manapság az emberek?
Inkább azt mondanám, hogy nem vagyunk elég bátrak. Mindig el akarunk bújni valami mögé, még olyan egyszerű dolgokról, mint a hűség, a szerelem, a hit sem merünk őszintén beszélni. A darab szereplői nem alkoholisták, ezek az emberek nem állandóan részegek, csupán arról van szó, hogy ezen az estén ittak, és valamilyen esemény kapcsán találkoznak egymással. Ilyen helyzetben pedig valamiért könnyebben megnyílik az ember. Részegen nem gondolkozik, egyszerűen csak mer beszélni, és mer cselekedni. A darab pont azt mondja: merj józan állapotban is így cselekedni, merj bátor lenni, merd kimondani a hibáidat, és azzal, hogy kimondod merd is megoldani azokat! Erre nagyon jó példa a fesztiváligazgató karaktere, akinek már csak három hónap van hátra az életéből, mert súlyos beteg, a darab végén pedig azt mondja: lehet, hogy most fogok igazán emberként élni, ebben a három hónapban, mert ami eddig eltelt az életemből, nem nevezhető igazán életnek.
Nem féltél attól, hogy a komoly kérdések ellenére, amelyeket felvet a darab, a részegség miatt mégis komikus lesz a végeredmény?
Nem, mert ugyan többé-kevésbé részegeket ábrázolunk, sokkal inkább azt a dimenziót próbáltuk megtalálni, amelyben ők léteznek. Színészileg ez nagy feladat volt, a próbák alatt nagyon nehéz volt megtalálni magunkban a szerepet, azt, hogy mi motiválja a karaktert.
A rendezővel, Viktor Rizsakovval már többször dolgoztatok együtt, a Fodrásznő című darabért pedig a POSzT-on elnyertétek a legjobb előadásért és a legjobb női alakításért járó díját. A Részegek rendkívül összetett darab: mennyiben volt más ennél a műnél a közös munka?
Ennél a darabnál teljesen mást kért tőlünk. Ez a negyedik darab, amelyen együtt dolgoztuk, én pedig iszom minden szavát, mert azokat, amiket mond, fel lehet használni más előadáshoz is. Nagyon nehéz volt ez a darab, sokszor hitetlenkedtem, hiszen a színész is gyarló ember, és csak akkor kezd el hinni, ha valaki megsúgja, hogy amit csinál, az nem is olyan rossz, mint ahogy azt gondolja. Én is kaptam ilyen megerősítést, szükségem is volt rá, mert kicsinek véltem a szerepemet, de egy moszkvai színésznő és Eszenyi Enikő is pozitív visszajelzést adott, melyek után azt tudtam mondani: nincs kis szerep, hiszen mindenki része annak a kis rugónak, amely ezt a nagy alkotást működteti.
A darab bemutatója 2016-ban volt: azóta formálódott a karkatered, Lora?
A mű nagyon erős alapokat tesz le, erős kereteket ad, de ezen belül lehet lubickolni. Én viszont igényeltem volna, hogy Viktor Rizsakov mindig itt legyen és ránézzen az előadásra. A MITEM-en sajnos nem tudott megjelenni, de a POSzT ideje alatt itt lesz, és remélhetőleg helyrepofoz mindent. Mert tényleg borotvaélen táncolunk, és ha lepottyanunk, akkor a néző nem azt kapja, amit szerettünk volna átadni. Olyan, mintha hamisan játszanál egy hangszeren.
A díszlet elég szürreálisnak tűnt, kicsit olyan, mintha a részegséget szeretné imitálni.
Igen, azt a milliőt teremti meg. Sőt én azt mondom: a nézőt is arra inspirálja, hogy részegnek érezze magát. Attól, hogy folyamatosan szög alatt van az emelvény, ahogy jön-megy a vetítés vagy a zenétől, amely az elején hallható – ezek mind ezt a légkört próbálják megteremteni. Egyébként nagyon sok néző ideges lesz az előbb említett, hat percnyi zenétől, nem tudják, pontosan mi is az, pedig ez a zene alkohol a néző számára, amely megadja a hangulatot a darabhoz.
 |
| Részlet a darabból |
Számos előadás alkalmával játszottál már együtt a férjeddel, Trill Zsolttal, ahogyan most is. Nem szokatlan a közös munka?
Nem. Ilyenkor nem jut eszembe, hogy ő a férjem. Bár volt már olyan, hogy rácsodálkoztam: „jé, ő a férjem?”, de akkor mint néző tettem így egy olyan előadás kapcsán, amelyben én nem vettem részt. Egyébként teljesen partnerként kezeljük egymást, jókat tudunk veszekedni a darab érdekében. Nem értünk mindig mindenben egyet, de ha így lenne, akkor sem ő nem fejlődne, sem én. A Részegek kapcsán nem csak vele, hanem Tóth Lászlóval és Kristán Attilával is újra együtt játszom, akik szintén többször dolgoztak már Rizsakovval, és nagyon jó csapatot alkotunk. Ez olyan előadás, amelyet legalább hetente kétszer kellene játszani, mert igazán csapatépítő darab, nagyon függünk egymástól, még ha nem is vagyunk együtt minden jelentben.
Ez se nem dráma, se nem komédia, inkább a kettő között van.
Itt minden van, nevetés, sírás, akárcsak a való élteben, ahol szintén mindennel találkozol, a legprofánabb, legegyszerűbb dolgokkal, és mégis vagy padlóra küld, vagy épp az ellenkezője. Mindenki megtalálja az előadáson belül, hogy mi hat rá jobban. Több síkon folyik a cselekmény, de olyan dolgokra kérdez rá a darab, amelyekről sokan még családon belül se mernek beszélni. Hiszen nem beszélgetünk mindennap a szeretetről, a hitről, a megcsalásról, mert vagy mindenki rohan, vagy éppen titkol valamit.
Titeket is formált a darab?
Persze! Ha engem – elsősorban – mint színészt nem formálna a mű, akkor megette az egészet a fene. Akkor nincs miért színházat csinálni, mert nem őszinte, ha prédikálok, de közben az éltem teljesen más síkon folyik. A színház maga is egy laboratórium, ahol a saját lelkeddel, az emberek lelkével, érzelmeivel foglalkozol és keresed a válaszokat, ahogyan egy kémikus vagy egy fizikus keresi azokat.
Fischer Viktória
Fotó: nemzetiszinhaz.hu/Eöri Szabó Zsolt
