Csaknem a halálba futottunk Hódmezővásárhely határában.
Csaknem a halálba futottunk Hódmezővásárhely határában. Németh László ünnepére autóztunk 1971 tavaszán, amikor viharos előzésbe kezdett, de időben visszarántotta a kormányt. Egész úton mesélt. „A Hegedűs a háztetőnnel lettem elsőrendű állampolgár! Előadás végén a kijáratnál lipótvárosi öregasszonyok vártak, és aranyláncokat ajándékoztak!” Szülővárosához közeledve ki-kipillogott a vásárhelyi határba, ahol valamikor sárkányt eregetett pajtásaival. Felidézte a népkerti színházban a hegedűjét sirató cigányt. Aztán a Zoo cirkusz káprázata! A templomi kórusban a Haydn, Lassus, Kodály műveiben szólózó ifjút Tóth Lajos karnagy úr a szegedi színházba tanácsolta, ahol „úgy zengett a hangja, hogy betöltötte a színházat” – emlékezett társára Agárdy Gábor.
Hallgattam monológját, s reméltem, majd elmondhatom, micsoda erővel égett belém Asztrov doktora a Ványa bácsiban a Nemzeti debreceni vendégjátékán (1960), és Kossuth alakja a Fáklyalángban (1968). Reméltem, elmondja, hogy Kossuthból micsoda önfegyelemmel váltott áruló alakra, mert belső viaskodással jutott el Görgey felismeréséhez: áruló voltának vádjában a magyar megőrizheti önérzetét. Próbáltam tudakolni a hír okát, miszerint az örök egészsége megroppant, és a Nemzeti Ivanov-előadásai elmaradtak 1971 telén. „Napi húszórás készenlét, édesöm!” Valójában a folytonosan lobogó-éltető szenvedélye megfagyott: Béres Ilona akkor illant el az életéből.
Először Kovách Aladár igazgatása idején szerződött a Nemzetibe 1944 őszén, de Major Tamás 1945 februárjában már nem igényelte tagságát. Másodszor 1950-ben Pécsről érkezett Pestre. Soha nem feledte, micsoda óriások között érlelődött: Somlay Artúr Peturt alakította abban az előadásban, amelyben Bánkot játszotta (rendező: Major Tamás és Vámos László). Nem sokáig, mert 1951. május 30-án mutatták be, és novemberben éppen egy Bánk-előadást követő éjszakán Somlay végzett magával. Kárpáti Aurél Bessenyei „daliás” bánját ekkor még külsődlegesnek látta, és „alapos csiszolódás”-t, elmélyedést javasolt (Színház).
Évtizedeken át aztán a Nemzetiben, Gyulán, Szegeden, a Tháliában is ő volt a nagyúr; tanulmányban is összegezte Katona darabjának színi kérdéseit. A csiszolódás persze méltó darabok, társak és rendezők híján bajos próbatétel. Gábor Miklós és Rajczy Lajos mellett őt is Sztálin szerepére jelölték a Feledhetetlen 1919-ben, de a moszkovita társrendező, Barta Zsuzsa széptevőjeként lebeszélte magáról, mondván: az nem feladat, hogy a nagy ember folyvást a pipájával játszik. Így kegyelmi időt nyert, mert Sztálin helyett Gellért Endre varázskörében a Ványa bácsi Asztrovja lehetett (1952. április 9.). És az 52-es esztendő végén Gellérttel újabb lélek- és szellemépítő munka következett. A Fáklyaláng, Kossuth és Görgey végzetes vitája a nemzet életben maradásának stratégiájáról. Kossuthért Kossuth-díj járt (1953), 1954-ben pedig együtt dolgozhatott Nádasdy Kálmánnal az Othellóban (társrendező: Major Tamás). Gyárfás Miklós így látta a velencei mór búcsúját: „eredeti alkotó, aki leszállt a szöveg mélyébe, föl merte hozni onnan a ritmus titkait, a legrejtettebb shakespeare-i zenét. Ezért hat Othello tragikus lelkiismereti számvetése, megrázó búcsúja egyben csodálatos szerelmi vallomásnak.” (Színész-könyv).
A mély művész mélyen komédiás is. Gábor Miklós említi: az egyik főpróbán a dózsejelenetben másképp játszott, mint ahogy addig. „Major őrjöngött: olyan vagy, mint egy fiúkkal üzérkedő buzeráns kereskedő! Ha egy színész buta, akkor ne legyen elképzelése! Feri restelkedve vigyorgott, majd bevallotta nevetve: megláttam magam a tükörben, rajtam ez a keleti ruha, és mintha dobokat és sípokat hallottam volna, egyszerre csak kedvem jött, hogy egy olyan igazi, misztikus keleti izét játsszak el… És röhög nagyokat…” (Egy csinos zseni).
Mersze volt Rákosi elvtárs előtt is rögtönözni, amikor 1955 őszén a színház élembereit a diktátor magához parancsolta. Főként a Tragédia ártó voltáról monologizált Rákosi, végül enyhülten szólt: „Jó, jó, Bessenyei elvtárs, csak játsszanak, a párt fogja a kezüket.” Mire Bessenyei: „Rákosi elvtárs! Csak az egyiket! Hogy a másikkal dolgozni tudjunk!” Gábor Miklós feljegyezte a pártközpontból jövő Bessenyei szavait: „Ezeknek fogalmuk sincs semmiről.”
Aztán derengeni kezdett. Úgy is, ahogy Gellért rendezésében Bessenyei Dózsát formálta. „Gyula, forradalmat csinálunk!” – mondta Illyésnek 1956 januárjában. Sarkadi Imre is így írt a bemutatóról: „A színjátszás nemzeti ügy. Ezt a hagyományt éreztem éledni a bemutató izzó légkörében, kipirult és sápadt-megviselt arcokon…” (Színház és Mozi, 1956. január 27.) Hároméves küzdelem után engedett a pártvezetés: Gellért rendezésében Németh László Galileijének estéje következett; október 20-án végképp a nemzet színésze lett. A diákok 22-én este kérték, a másnapi tüntetésen a Bem-szobornál szavaljon! Így történt, onnan sietett az újabb Galilei-előadásra.
Majd Bessenyei Ferencet a Nemzeti és a főváros színi Forradalmi Bizottmányába is beválasztották. A színészek képviseletében az Értelmiségi Tanácsnak is tagja lett. 1957 telén a visszatért Major által a kádári pártvezetés szorította a Nemzetit. Illyés Dózsája és a Fáklyaláng tilos! Szerzők és művek cenzúrája, 56-ot piszkoló darabok, a társulat zilálásának változatos kora következett. Anatémája a rádióban, a filmgyárban. A Dúvad (1959) című film tiltását majd csak az író, Sarkadi öngyilkossága váltotta meg (1961).
A színész sorsa: a szerepet játszani muszáj, akár hitelesíteni a hitványságot is! A szerep nem, de a zsarnokság gyónást követel, vagyis forradalmi szerepéről nyilvánosan ítélkezzen! Alakította a megcsonkolt és a szerzőt, Kós Károlyt megalázó Budai Nagy Antalt (1959) is. Falstaffot játszotta A windsori víg asszonyokban, melybe Major beillesztette a IV. Henrik (I.)-beli Falstaff-monológot: „Lehet-e becsülettel pótolni egy féllábat? Nem…” (1959. február 13.) Major Bessenyeit se tudta pótolni a Nemzetiben.
Bessenyei Ferenc (Széchenyi szerepében) Siménfalvy Sándor és Balázs Samu színművészek társaságában Németh László Széchenyi című drámájának próbáján, a Katona József Színházban. Színházi futások
Fotó: MTI–Keleti Éva
A tartós huzakodás vége: Major írta, Falstaff jóváhagyta és a Népszabadság 1959 márciusában közölte Darvas József Kormos égjére (március 29.) hivatkozó önvádját. Megrendülésének művészi stációja következett: Gellért Endre összeomlott, és 1960 márciusában végzett magával. Bessenyei Majorra maradt.
Az évzárón, 1961. június 22-én robbant a majori állapot ellen: „A társulat bízik egy vezetésben, ami nem létezik, ami nincs. Az igazság az, hogy a felelősséget nem lehet megfelezni… Hogy lehet ezt tűrni? Miért ragaszkodjanak a színészek ehhez a színházhoz?…” – kezdte, s folytatta erősebb szavakkal is. 1962-ben Majort leváltották, de egy viszályos Brecht-Galilei („a lélek küzdelme hiányzik” a szerepből, mondta) és az egykor volt Othello fölmelegítésének nyugtalanságában is, Bessenyei 1963-ban a Madách Színházba távozott. Illyés Kegyencével csábították, ám azt is betiltották. De Ádám Ottó rendezőben Gellért törődését kereste és érezhette is: Dantont alakította, és betöltötte a színpadot. A Kispolgárok (1964) Tyetyerevjeként micsoda keserves személyességgel mondta: „Manapság két csoportra oszthatjuk az embereket: hősök, vagyis bolondok, és gazfickók, vagyis okos emberek…” Színháziak emlékeznek: jelenetét nézni Kiss Manyi mindig beült az ügyelő mellé, és könnyezett Bessenyei monológján.
Ötvenhat után újra Németh-darabokban játszhatott; a Mathiász panzió (1965, Hódi Barna) után következett a Görgey-dráma (Az áruló, 1966). „Színészi remeklés… tökéletes belső és külső átformálódás…” – írta Mátrai Betegh Béla (Évadról évadra). Harmadszor 1967-ben tért vissza a Nemzetibe, ahol a komédiázásában is élesen sorslátó Széchenyi vált ügyévé (rendező: Bodnár Sándor, 1968). Sikere után elmondhatta: megismertem a forradalom és a bukás természetét. Dózsában is, mert Kósa Ferenc Ítélet című filmje (1970) után Székely János verses monodrámájában (1983), már nyugdíjasként a Kossuth Klubban vagy harminc ember előtt lépett fel. Szapolyaiak ülnek a nézőtéren – dörögte. Tévedett. Az ármány változott, a Jágókat már nem érdekelte sem ő, sem Dózsa. A verembe vetettség kínját élte. Gyakran idézte, amikor Neil Simon slicclehúzós komédiája ellen 1972-ben tiltakozott a Nemzetiben, Marton igazgató közölte: ideje, hogy „Veszítsd el a történelmi arcodat!”. A hőst tehát tekintsék bolondnak, a gazfickóké a színpadi győzelem is!
Ismét a Madách következett 1973-ban, újrázott Széchenyivel (1976), majd retúr a Nemzetibe (1980–81): „ahol emberszámba se vettek… azok az emberek, akik korábban nem kerülhettek a Nemzeti közelébe sem” – okolta gyorsra fordult nyugdíjas távozását. „Óriások eltörpítésének kora” – írta Dalos László a színházi lapba. Peturi indulatok dúltak benne, Lengyel György erre hívta Szegedre, de Bánkhoz ragaszkodott. Futamodásai sokasodtak. Jelképes, hogy Ruttkai Évával azt a Neil Simon-darabot vállalta a Vigadóban (1984), amely ellen egy évtizede még tiltakozott.
„Mostanában feleségeim temetésére járok” – mondta, de talán a Készülődéssel is viaskodva, amikor 1991-ben a hazatérő Szörényi Éva (egykori Melinda, Desdemona) elé a repülőtérre robogtunk.
Máskor: „Az élet végén kiderült: Isten nélkül nem lehet meghalni.” Folyton rohant, lovastanyája se pihentette Lajosmizsén. Színi krédóját, Egressy Gábor gondolatait gyakran idézte, aláhúzva állt könyvében: „…a színészet általános értéke mindenütt attól függ, miként felel meg nemzeti s erkölcsi hivatásának egyfelől, művészi feladatának másfelől.”
Egyszer hívott: térdoperáció! Másnap kerestem, eltűnt, elfutott a kórházból. Utolsó nagy színházi futása idején, 1992 őszén tusakodtunk is. A János vitéz és a Noszty felújítása mellett a Don Carlos Fülöp királya ígérkezett, de Kecskeméten elvállalta mellé a Naplemente előtt Clausenjét és az Operettben a Marica grófnő egyik szerepét. Huszonöt helyett tizenkét próba jutott Fülöpnek, noha a műhelymunkát pártolta. Egyszer Tevje színes képével ékesített, aranynyomatos lapon adott hírt közérzetéről: „Magyar művész, ahogy az írás mondja, két út áll előtted, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan! Az írás azt mondja: úgy szép a magyar, ha Részeg (kiemelés tőlem) B. Feri a komédiás.” Nem komédiázott, tyetyerevi felismerését Vörösmarty látomásában Vén cigányként a tűnt időt siratta. Amikor Kerényi Imre, Vargha Mihály és Szegő György ajánlatára 1995 őszén a New York palotába tervezték telepíteni a Nemzetit, berobogott: „Szerszámoskamrába akarnak kényszeríteni! De hát katedrális kell, amelynek szellemi, erkölcsi sugárzása van a nemzet életében!” Születésnapján köszöntöttük 1999 telén, mire Ady Aki helyemre áll című versével válaszolt. „Így még senki se vágyott, / Hajszolt, siratott, képzelt / Tündér ezeregy éjjelt.” Utolsó nagy szerepében mint Dávid Ferenc (Páskándi Géza: Vendégség. Rendező: Kozák András, 1996) álomi próféciák színpadi sorsosa, végső búcsúként talán Dózsát, Bánkot, Kossuthot, Széchenyit, Görgeyt is szólíthatta: „Elénekeljük a hallgatást.”
Bessenyei Ferenc 2004. december 27-én halt meg; 2019. február 10-én születésének centenáriumára emlékezünk. Monumentális alakja úgy merül fel előttem, ahogyan öreg könyvvel a kezében a Színészdalt mondja. „Ha meg nem tesszük azt, / Ami föladatunk: / Akkor gyalázat ránk, / Színészek nem vagyunk!” És összecsapva a kötetet, oldalvást a bal portálon távozott.
Ablonczy László – www.magyaridok.hu
