Stefánia monacói hercegnő személyesen hívta meg a magyar lányt, Komenda Zsófiát a monte-carlói Ifjúsági Nemzetközi Cirkuszfesztiválra
ahol egy 10 méter magasságban lebegő rúdon, biztosítókötél és háló nélkül mutatta be a számát. A fiatal lány produkcióját Bronz Bohóc-díjjal jutalmazták. A Kultúra.hu-nak mesélt arról, veszélyes-e a munkája, és miért szereti a cirkusz világát.
A világ legnagyobb ifjúsági fesztiválját minden évben februárban tartják. A Monte-Carlóban felállított sátorban 3800 néző előtt mutatja be tudását zsonglőr, légtornász, állatidomár… és a sort még folytathatnánk. Ami közös a cirkuszművészekben, hogy mind fiatalok és nagyon tehetségesek. A New Generation című fesztivált Stefánia monacói hercegnő hozta létre 2012-ben, idén pedig meghívta a magyar Komenda Zsófiát is, hogy megmutathassa tudását. A fiatal lány csaknem három éve kezdett el rúdtáncolni, majd egy versenyen felfedezte Kristóf Krisztián és Demjén Natália artistapár. Segítségükkel Zsófia 2016 júniusában debütált a magyar közönség előtt a Fővárosi Nagycirkusz porondján, majd Peruban és Guatemalában lépett fel, és meg sem állt Monte-Carlóig.
Idén februárban nyertél Bronz Bohóc-díjat és három különdíjat a monte-carlói Ifjúsági Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. Mit jelent ez az elismerés cirkuszi körökben?
Sokan megkérdezték tőlem, hogy a Bronz Bohóc-díj harmadik helyezettnek számít-e. Igazság szerint ezt nem lehet ilyen egyszerűen lefordítani, itt ugyanis mindenki mindenki ellen versenyez. Fellépnek zsonglőrök, légtornászok, állatidomárok, és nincs külön kategóriákra bontva a fesztivál. Nekem már az is hatalmas elismerés, hogy Stefánia monacói hercegnő meghívott a produkciómról készült videó alapján. Náluk családi hagyomány a cirkuszfesztivál támogatása és szervezése. A Nemzetközi Cirkuszfesztivált édesapja: Ranier Herceg indította útjára, az édesanyja: Grace Kelly tette híressé, és szokták is mondani, hogy azt ott kapható díj cirkuszi körökben az Oscar-díjnak felel meg.
Találkoztál is a hercegnővel?
Igen, közös kép is készült rólunk. Sőt a fiával is találkoztam, ugyanis ő adta át a díjat, melyhez kaptam két puszit is, így tiszteletbeli hercegnőnek éreztem magam! Hatalmas presztízs ezen a versenyen szerepelni. Bár mi az ifjúsági fesztiválon vettünk részt, a zsűri tőlünk is ugyanazt a profizmust követelte meg, mint az évek óta professzionálisan fellépő, már világhírt szerzett társainktól.
Megnéztétek egymást a versenyzőkkel?
A próbákon láttuk egymás munkáját, de a közönség közé nem ülhettünk be, így verseny közben már nem figyelhettük a másik teljesítményét.
A színfalak mögött egymás versenytársai vagy barátai vagytok?
Semmiképp nem úgy kell elképzelni, hogy a háttérben mi fúrjuk egymást! Én cirkuszi körökben még nem tapasztaltam ellenszenvet csupán azért, mert a másik a riválisom. Viszont barátkozni sem volt nagyon időm, hiszen mindenki izgult, próbált és a feladatára koncentrált.
Szerinted minek köszönheted az elismerést?
Azt hiszem, látszik rajtam, hogy ez nem kényszer a számomra. Sokaknál az a gond, hogy annyira tökéletesek akarnak lenni, annyira nyerni szeretnének, hogy görcsössé válik a produkciójuk. Én nem azért csinálom, mert valaki áll mellettem, és üvöltözik velem, vagy mert meg akarok felelni a családomnak, hanem mert borzasztóan szeretem. Hihetetlenül élvezem a rúdtáncot, és a jövőben is ezzel szeretnék foglalkozni. Én ebben látom az elért sikereket, de még nagyon sokat kell fejlődnöm. Ajánlották is, hogy balettórán fejleszthetném a lábtartásomat. Ez is jó ezen a pályán, hogy nem lehet és szabad beleülni a sikerbe, hanem folyamatosan dolgozni kell magunkon, hogy jobbak legyünk. Ebben pedig nagyon sokat köszönhetek Kristóf Krisztiánnak és Demjén Natáliának is, akik felfedeztek.
Ők tanították be a légtornászmutatványodat is. Hogyan találkoztál velük?
Natália abban a rúdtánciskolában tanított, ahova én is jártam. Ő légtorna-tréner volt, és látta, hogy ha tőlem kér valamit, akkor én azt megvalósítom. Férje, Krisztián egy versenyen zsűrizett, amin én is indultam. Utána mondták, hogy láttak bennem valami olyan pluszt, amivel sikeresen előadhatnék a cirkusz porondján. Kérdezték, lenne-e kedvem ehhez a világhoz, én pedig nagyon boldog voltam. Megtisztelőnek éreztem, hogy gondoltak rám, és érdemesnek tartottak arra, hogy segítsenek. Azon töprengtek, hogyan is lehetne a tudásomat beilleszteni a cirkusz világába. Olyan hiánypótló produkciót szerettek volna létrehozni, amely egyedi. Akkor fedezték fel egy kortárs-társulat elôadásában használt lebegő rúdat, amin csoportosan dolgoztak fiúk, és mivel nőt nem igazán láttak ilyen eszközön, arra gondoltak, hogy ezt az irányt megpróbálhatnám. A koreográfiát is ők tervezték meg, de sosem kértek tőlem olyat, ami nem én vagyok.
Egy tíz méter magasban lebegő rúdon mutatod be a számod. Félsz néha?
Nem. Persze, nem veszélytelen, ha valaki felmegy 10 vagy akár csak öt méter magasba.
Nincs is alattad háló, nem is vagy kibiztosítva kötéllel?
Nem. De én ezt a számot annyira begyakoroltam, hogy a testem sokszor magától tudja, mit kell tennie. Nem szoktam pánikolni. Ha valamitől félek, akkor izgulok előtte és utána, de közben nem. Akkor csak arra koncentrálok, mit kell tennem.
Akkor se rettegtél, amikor először húztak fel a magasba?
Akkor nagyon kapaszkodtam, de próbáltam inkább arra koncentrálni, amit csinálok. Sokszor annyira belefeledkezem a mozdulatokba, hogy észre se veszem, milyen magasan vagyok. Kérdezi is mindig Krisztián, hogy nem féltem-e, mert magasabbra húzott. Én meg csak csodálkozom, mert gyakran fel se tűnik, hogy három vagy nyolc méter van-e alattam. Nem érzékelem, hogy a térben milyen magasan helyezkedem el. Belülre figyelek, nem a külvilágra és a távolságra.
Miben különbözik ez az előadás a hagyományos rúdtánctól?
Nem egy alul-fölül rögzített, fix rúdon dolgozom. Ez egy felfüggesztett, lebegő eszköz, így forog-pörög, billeg, miközben végzem a gyakorlatot.
Napi hány órát gyakorolsz?
Heti négy-öt alkalommal próbálunk, természetesen verseny előtt többet, hiszen ilyenkor csiszolunk a számon, több a nyújtás, erősítés, szigorúbb a diéta. A próba azonban nem azt jelenti, hogy reggeltől estig a rúdon gyakorlok, hiszen több méter magasban veszélyessé válhat, ha elfáradok. Amikor szezon van, akkor a fellépésekre koncentrálok, hiszen ez egész napos elfoglaltságot jelent. A Fővárosi Nagycirkuszban például szombatonként három előadást tartottunk, ilyenkor reggel kilencre mentem bemelegíteni, elkészíteni a hajam, a sminkem, majd kezdődött az előadás, a finálé, amire ismét felmentünk a porondra, kis szünet után pedig újra az egész előlről: sminkigazítás, bemelegítés, fellépés, finálé, majd a harmadik előadás – egészen este tízig.
Az első hosszabb elôadás sorozatod 2016 novemberében kezdődött a Fővárosi Nagycirkusz téli műsorában. Izgultál a nagyközönség előtt?
Ez volt az első, két hónapos szerződésem, de a közönség előtt már nyáron bemutatkoztam. A számom premierje 2016. június 25-én volt a Fővárosi Nagycirkuszban a Múzeumok Éjszakáján. A júniusi premier előtt aludni sem tudtam éjszaka, annyira izgultam. Legalább 1500 néző figyelt a cirkuszban! Az előadás nagyon jól sikerült! Még ma is rám tör néha az izgalom, de a műsor közben inkább az öröm dominál. Élvezem, hogy itt lehetek, a porond fölött, és azt csinálhatom, amit szeretek.
Hol szerepeltél még?
Felléptem már Peruban és Guatemalában is, utóbbiban először dolgoztam külföldön együtt Natiékkal, akik szintén szerepeltek a műsorban.
Külföldön ugyanazt a számot mutattad be?
Igen, mindenhová ugyanazt a produkciót viszem, de ha kérik, hogy legyen rövidebb, hosszabb, vagy ne királylány legyek, hanem vámpír, akkor változtatok rajta. Németországba, ahova most megyek majd, például nem kell az öt és fél perc, mert nem férne bele a műsoridőbe, és egy új zenét is adtak.
Ez egy hosszabb szerződés lesz?
Fél évre hívtak ki Rustba, az Európa Park Szabadidőközpontba, ahol egy jégrevüben fogok szerepelni. Itt heti hat játszónap lesz, keddtől vasárnapig.
Láttad már a helyet, amely az otthonod lesz fél évig?
Nem, ilyen szempontból teljesen ismeretlen helyre megyek. Bár Nati fog kivinni kocsival, és az utazásomat, lakhatásomat is precízen leszervezik.
Nem félsz?
Nem aggódom, hiszen én tudom a feladatomat. Natival folyamatosan próbáljuk a számomat, így inkább csak izgatott vagyok, hiszen ez más élethelyzet lesz, mint amit eddig megszoktam.
Hová mész, ha lejár a féléves szerződés Németországban?
Utána Párizsban fogom folytatni, ott szintén fél éves szerződésem lesz.
Nehéz lehet ez az élet, hatalmas rugalmasságot igényel, és a barátságokat, párkapcsolatot se könnyű ápolni, ha félévenként máshol kell folytatni a pályát.
Igen, amennyit ad, annyit el is vesz az életemből a pályám, hiszen mindig máshol hajtjuk le a fejünket, folyamatos a változás, mindig úton vagyunk, újak a helyszínek, újak az emberek. Viszont, ha én elkezdek valamit, akkor abba beleteszem szívem-lelkem, és teljes erőbedobással dolgozom rajta.
Mit szól a pályaválasztásodhoz a család?
Anya nagyon örül neki, mert tudja, hogy engem ez a munka tesz boldoggá. Fantasztikus, hogy olyan állásom lehet, amit szeretek, és nem úgy megyek be, hogy átkozom a napot, amiért dolgoznom kell.
Gyorsan alakult a pályád. Nyáron mutatkoztál be a közönség előtt a cirkuszban, februárban már díjat kaptál a cirkuszfesztiválon, most pedig egy évre már le is szerződtél két helyre.
Igen, nagyon gyorsan történt velem minden, és amikor készültem Monte-Carlóba, gyötört is a kétség, hogy megfelelek-e majd az elvárásoknak és az előzetes bizalomnak.
Hogyan tervezed távolabbi jövődet? Maradnál a cirkuszi világban?
Igen! Ameddig csak lehet! Bár korábban soha nem gondoltam, hogy artista leszek. Engem ez a lehetőség megtalált és azért választottam, mert nagyon szeretek rúdtáncolni és elôadni.
Mikor kezdtél el rúdtáncolni?
Először 16 évesen próbáltam ki, igazság szerint csak mozogni akartam, olyan hobbit kerestem, amit szeretek, és olyan társaságban, ahol jól érzem magam. Elmentem egy rúdtánc órára, és ottragadtam. Később szóltak, hogy indulhatnék versenyen is. Sokáig nem hittem el, hogy versenyeznem kéne, mert még nagyon rövid ideje rúdtáncoltam, és idegen volt számomra a versenyhelyzet.
Nem is voltak kétségeid, hogy elindulj-e az úton?
Nem, mert én mindenképpen szerettem volna rúdtáncolni. Persze voltak bennem kétségek, hogy elég jó vagyok-e és meg fogok-e felelni, de nem akartam elengedni a lehetőséget.
„Én annyira megszerettem a rúdtáncot, hogy mindent ez jelent a számomra, e körül forognak a gondolataim” – mondtad egy korábbi interjúban. Most is így érzed?
Igen, ha nem így lenne, akkor nem is folytatnám. Ha valaki nem így érez a munkája iránt, akkor nem is érdemes bemennie, mert ha ez nem szerelem, akkor az meglátszik a produkción. Nem vagyok álszent, velem is előfordul, hogy reggel nem akarok felkelni az ágyból, fáradt vagyok, és nincs kedvem próbálni, sminkelni, színpadra állni, de amikor kilépek és ott vagyok a porondon, akkor mindez átértékelődik bennem.
Miért szeretted meg a rúdtáncot?
Ez egy megmagyarázhatatlan szerelem. Mindenkinek az életében van olyan szenvedély, melyre nem talál pontos okot, csak érzi, hogy nem tud meglenni nélküle. Velem is előfordult, hogy pár hétig nem próbálhattam betegség miatt, és máris hiányzott, nem találtam a helyem. Sok mindenről akkor érezzük, mennyire fontos, amikor elveszik.
Mi lett volna, ha három éve más hobbit, sportot választasz? Akkor most arról mondanád ugyanezt?
Én hiszek a sorsban, és abban, hogy nekem ez az utam. Más sportot is kipróbáltam, gyerekként például szinkronúsztam, de semmi mást nem éreztem ennyire a magaménak. A rúdtánccal bármikor ki tudom magam rángatni a rosszkedvből, szomorúságból. Hiába kell lemondanom érte sok mindenről – például a kiadós vacsorákról, az édességhalmokról, az állandóságról – mégsem élem meg ezt rosszul. A rúdtánc és a nagyérdemû közönség elötti fellépések ugyanis abszolút pótolnak mindenért.
Wéber Anikó – www.kultura.hu
