Az Illéssel a magyar beat úttörőjeként zenetörténelmet írt, a Fonográf jóval összetettebb, sajátos muzsikájával beágyazódott a hazai zenekultúra élvonalába. Noha a country and eastern sikere Szörényi Levente szerint is megkérdőjelezhetetlen, a zeneszerző, énekes, gitáros kezdeti elképzelései nem feltétlenül vágtak egybe a zenekar egyes tagjainak elképzeléseivel. A Fonográf jövő pénteken szuperkoncertre készül a Papp László Budapest Sportarénában.
– Mi lehet az oka annak, hogy a Fonográf megszűnése óta, szemben az Illéssel, mindössze egyetlen alkalommal tért vissza a színpadra?
– Minden ellenkező híresztelés ellenére az Illés sohasem köszönt el véglegesen a közönségtől, ezzel szemben a Fonográf három egymást követő estén tartott tényleges búcsúkoncertet az egykori Budapest Sportcsarnokban. Miután elhatároztam, hogy befejezem a rendszeres, zenekarhoz kötődő színpadi munkát, ezzel a csapat is, amelynek a vezetője voltam, megszűnt létezni. Elég csupán az imént említett minőségi produkcióra gondolni, s máris kiderül, a Fonográf bizony nehezen reprodukálható zenét játszott.
Amíg az Illés bármely számát álmomból felkeltve is elénekelném, eljátszanám, itt a bonyolultabb vokálok és gitártémák okoznak némi fejtörést. A Fonográffal meglehetősen összetett programot vállaltunk és valósítottunk meg, amelyet nem olyan egyszerű színpadra vinni. Nem olyan, hogy a hegedűt kiveszem a tokból, és máris megszólal.
– Amikor 1973-ban elkészítette első szólóalbumát, az Utazást, benne volt a levegőben, hogy lezárul az Illés nyolcéves sikerszériája?
– Az album zenei anyagát maga az utazás élménye hozta ki belőlem. Különös tekintettel a címadó dalra, amely költői és kissé szürrealista formában beszéli el a hetvenes évek eleji nagy európai körutamat. Ma már mosolygok, amikor eszembe jut, hogy az illetékesek olyannyira komolyan vették az említett költői fikciót – „a Szajna-parti lépcsőn egy sráccal beszélgettem, ki bágyadtan mosolygott / és ajándékképpen egy dobozkát felém nyújtott” –, hogy emiatt képesek voltak visszavonni a lemezt és betiltani a borítót.
Ami az Illést illeti, már az utolsó új dalokat tartalmazó Add a kezed nagylemezünknél lehetett érezni a zenekar kifáradását. Noha a zenei trendek megváltoztak körülöttünk, az illetékesek is sokat tettek a zenekar megszűnéséért. Mindettől függetlenül az Utazást a magam szórakoztatására írtam, más kérdés persze, hogy a közreműködők között már megjelennek a későbbi Fonográf tagjai.
– Az ugyancsak 1973-ban alakult csapat Bartók és Kodály nyomdokain haladó zenét ígért, amely végül a country and easternnek keresztelt sajátos műfajban oldódott fel. Szörényi Levente markáns zenei elképzelései ellenére is meglehetősen eklektikus Fonográf-stílusról beszélhetünk.
– Az Utazás lemezt sokan az első Fonográf-kiadványnak tartják, de nem az. Már csak a sokféle közreműködő okán sem, viszont erősen inspirálta a zenekar munkásságát. Számomra nem volt egyértelmű, hogy ezt a fajta countryirányvonalat kellene követni, a zenekarral egészen mást képzeltem el. Ha nem is éppen utolsó lemezünk, a Jelenkor cizellált zenei világára, de a rock és a magyar népzenei hagyományok valamiféle vokállal tűzdelt fúziójára gondoltam. Nem mondom, hogy a country and eastern tévútnak bizonyult, hiszen nagyon jó nóták születtek e címszó alatt, sőt ezáltal a nemzetközi megmutatkozás lehetősége is felvillant számunkra.
Már az első zenekari megbeszélésünkkor az irányvonalat latolgatva kiderült, hogy Tolcsvay Laci velem ellentétben az Utazás sikerét meglovagolva képzeli el a Fonográf leendő zenei stílusát és jövőjét. Kicsit csalódtam ugyan, de beleegyeztem. Éreztük, hogy műfajilag, szakmailag megkötöttség nélkül azt csinálunk, amit akarunk, ezért lehet kijelenteni, ahány lemez, annyiféle stílus. Az Illés is eklektikus volt, de ennyire azért nem. Ha az én elképzelésem érvényesül – a kissé progresszív irányzat Bartók és Kodály népzenei örökségével a háta mögött –, az enélkül is kétségtelen siker mellett a zenekar egészen más megítélés alá esik.
– A korábbi meglehetősen karcos, odamondogató, társadalomkritikus szövegek mintha legömbölyödtek volna, de Bródy János a rejtett mondanivalóval is igyekezett csínján bánni. Okultak az Illés hányattatásából?
– Eléggé összetett dolog ez. Nem mintha a Fonográf-időszak alatt nem lett volna miről írni, de Bródy belenyugodott abba, hogy „Ezerkilencszázhetvennyolc van / Lubickolunk a langyos tóban, hej-hó”. Mégse okoljuk őt ezért, inkább a számok stílusa, hangzása, hangulata, a többszólamú, dús vokál nem igazán fért össze a fajsúlyosabb szövegvilággal. Ettől függetlenül érdemes odafigyelni az FG-4 albumra s benne az És jöttek ők szövegére, amely valamelyest a Jelenkor lemez előfutárának tekinthető.
– Miként viszonyult a kultúrhatalom a zenekarhoz?
– Közel sem ért annyi atrocitás bennünket, mint korábban az Illéssel. Eldöntötték, hogy a Fonográfot kiviszik Kubába, az 1978-as Világ Ifjúsági Találkozóra, a VIT-re. Előtte megjutalmaztak bennünket KISZ-díjjal, amelyet konkrétan az utaztatás igazolására adtak. Tévedés ne essék: nem a zenénk miatt kaptuk! Úgy gondolom, azért esett épp ránk a választásuk, mert nem volt annyi baj velünk, mint az Illéssel, ám az „odafigyelést” az akkori szövegek sem kerülhették el. Erdős Péter doktor – amellett, hogy figyelme a feltörekvő és egyre népszerűbb rockzenekarok „sorsa” felé irányult – a Fonográfnál is próbálkozott a fellazítás politikájával. Az Illés annak idején összezárt, így azzal nem sokra ment, ám a Fonográffal igen.
Gyakorlatilag az indulástól kezdve szembekerültem azzal a sötét háttérérdekkel, amely így vagy úgy helyettem igyekezett kézben tartani az együttes működését. Az egyik ilyen beavatkozás, amikor „hátulról mellbe” föltette a kérdést: miért nem énekelek egyedül és többet, hiszen Tolcsvaynak nincsen jó hangja. Olyan is előfordult, hogy szóltak nekem, szakítsuk meg a már megkezdett új lemezünk felvételét, és vegyük elő a „kedvezményezett” előadóművész akkor még össze sem állt zeneanyagát. Ilyen és hasonló kavarások miatt erősödtek fel a Fonográfon belüli háttérkonfliktusok. Többek között ez, de az István, a király sikere is közrejátszott későbbi döntésemben, hogy hátat fordítok a zenekarosdinak.
– A kubai VIT-et követően a MIDEM-re, a zenei kiadóvállalatok és hanglemezek nemzetközi vásárára is benevezték a zenekart. A hanglemezgyár minden valószínűség szerint komolyan gondolta a megméretést, hiszen egyes Fonográf-dalszövegek anyanyelvi szintű angol fordítással szálltak versenybe. Miért maradt el mégis a nemzetközi áttörés?
– Kétségtelen, hogy a nemzetközi vásár fontos állomás volt életünkben. Ott, Cannes-ban, 1979-ben indult el a Fonográf biciklije. Erdős, az egyeduralkodó hanglemezgyár márkamenedzsere előszeretettel dicsekedett azzal, hogy lesz majd magyar világsztárunk, ám amikor a zenekar meghívást kapott a Wembley-stadionban rendezett countryfesztiválra, becsukódtak a kapuk. London lett volna a következő lépcsőfok a zenekarnak, anyagi okokra hivatkozva mégis visszamondták a fellépést.
A mai napig biztos vagyok abban, ha olyan előadók mellett, mint Johnny Cash vagy Jerry Lee Lewis – hogy csak a legnevesebbeket említsem – Kelet-Közép-Európából úgy szólal meg egy zenekar, ahogyan a Fonográf, sokkal közelebb kerülünk az Erdős által megfogalmazott célhoz. Arról nem beszélve, hogy nem üres kézzel mentünk: addigra a United Artists jóvoltából elkészült a zenekar angol nyelvű kislemeze a Greyhound, illetve a Lonesome Once Again számokkal, tehát a kiadó elemi érdeke volt, hogy sikerrel szerepeljünk a fesztiválon. Nem csupán a Fonográffal, de több más előadónál is előfordult, hogy az Interkoncert, mely a hazai előadók nemzetközi fellépéseit intézte, nem a külföldi partner által meghívott magyar zenekart küldte vendégszereplésre, hanem azt, amelyik valamilyen okból szimpatikus volt neki. Ezzel szemben mi soha senki illetékest nem „környékeztünk meg”, saját magunkban bíztunk.
– Maradt tehát a hazai pálya. Az István, a király frenetikus sikere után arra is maradt erejük, hogy előrukkoljanak egy korszakos, talán a korábbi Illés hangvételére jellemző albummal, a Jelenkorral. Félrenéztek a cenzorok, esetleg a mondanivaló vagy az üzenet nem érte el az ingerküszöbüket?
– Az említett belső viták ellenére felvettük a zenekar szerintem valóban legprogresszívebb anyagát, amelyről mindenki megjegyezte, csupán két számot írtam rá. Amelyeket büszkén vállalok. A magyarázat egyébként roppant egyszerű: az első rockoperánk fogadtatása után vajmi kevés ingerenciám volt arra, hogy zenében „megváltsam a világot”. Beszéltünk arról, hogy a Fonográf stílusából hiányoltam a korábban megígért népzenei hátteret, amely a Jelenkorban már megjelent. Így, ha utólag is, ez a lemez betöltötte ebbéli hiányérzetemet. Ami a mondanivalót illeti, anélkül, hogy mentegetném őket: a döntéshozóknak, illetékeseknek is voltak feletteseik, akiknek felelősséggel tartoztak. Miként számolhattak volna el a Jelenkor eredeti, Korga György festményét ábrázoló borítóján felbukkanó, mindent körbefonó vörös polippal és a rajta elhelyezett ugyancsak vörös sisakkal?
A hanglemezgyár vezetése ezt semmiképp sem tudta megmagyarázni Aczél Györgyéknek. Arról nem beszélve, hogy az album húzószáma, A bengázer is eléggé súlyos üzenetet hordoz. Végül a borító fehér alapon zöld keretben – az üres keret felkiáltójelként hat – került forgalomba, az Olvadás című nótát, amely eredetileg Áradásnak készült, pedig letiltották a lemezről.
– És most készülnek a koncertre…
– Amikor elkezdtem összeállítani a február 16-i koncert anyagát, a számok között tallózva egyik ámulatból a másikba estem. Baromi jó nóták ezek. Mint említettem, ezekre alaposan fel kell készülni, határozott odafigyelést igényelnek. Egyben komoly kihívás is, hiszen egy tíz évig működő, kiváló zenekar – amely akárhonnan nézzük, mégiscsak szupergrupp – nem teljesíthet rosszabbul, mint az elmúlt négy évtized során.
Hegedűs István – www.magyaridok.hu