A szent pápa és a diktatúra bukása.
Amikor 1978 októberében a vasfüggönyön túlról érkezett bíborost, Karol Józef Wojtyłát választotta a konklávé Szent Péter 263. utódává, az egész világon érezték a történelmi pillanat súlyát. De azt talán senki sem gondolta, hogy a lengyel főpap jelentős szerepet fog vállalni a kommunista diktatúra felszámolásában. A negyven évvel ezelőtt történt eseményre lengyel–magyar szervezésben 2018 októberében konferenciával emlékeztek.
A Pápa a vasfüggönyön túlról című, többnapos rendezvény szervezője a varsói Instytut Pamięci Narodowej (IPM) és a budapesti Nemzeti Emlékezet Bizottsága volt. A két intézmény hasonló feladatot lát el, de az IPN állami hivatal, nagyobb lehetőséget, több jogkört kapott 1999-es alapításakor, és tizenegy fiókintézménye is működik Lengyelország-szerte. Lehetőségeivel élve például nyomozást folytattak a Szent II. János Pál ellen elkövetett 1981-es merénylet ügyében.
Nyolc évig zajlott a vizsgálat, és végül sikerült egy komoly vádiratot is összeszerkeszteniük. Az eljárást vezető Michał Skwara a konferencián előadást is tartott: bemutatta a bolgár titkosszolgálati vonalat és a KGB szerepét Ali Ağca felbérelésében. A pápa elleni merényletet klasszikus maffiamódszerrel szervezték meg, és először „figyelmeztetést” küldtek a Szentszéknek, méghozzá olyan formában, hogy az egyik civil vatikáni dolgozó leányát elrabolták 1980-ban. Csakhogy II. János Pál ebből nem értette meg a fenyegetést, nem fokozták a védelmi készültséget sem.
A két helyszínen, a krakkói Jagelló Egyetemen és a budapesti Országház felsőházi üléstermében megtartott konferencia előadói szinte az egész világ legismertebb kutatói voltak: New Yorktól Kassáig, Szófiától Vilniusig érkeztek, nagy intézetek, egyetemek munkatársai. Mindez az IPN kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhető, de a magyar előadók névsorát látva sem kell szégyenkeznünk.
II. János Pál megválasztása fordulópontot jelentett a létező szocializmus történetében is, és a szovjet befolyási övezet valamennyi kormányában azonnal felfedezték a veszélyt. Több lengyel előadó konklúziója és Soós Viktor Attila kutatásainak eredménye is azt támasztja alá, hogy a keleti országok pártvezetése és az egyházakkal kapcsolatos állami megfigyelést ellátó szervei nagyon megijedtek a konklávé 1978. október 16-án meghozott döntésétől.
Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője nem sokkal a pápaválasztás után Rómában tárgyalt, találkozott Luigi Poggi érsekkel, és a tárgyalásokból egyértelműen leszűrhető, hogy az elbizonytalanodott pártvezetés kivárásra játszott.
Ugyanez volt tapasztalható a Szovjetunióban 1978 novemberében rendezett vallásügyi értekezleten is. A szocialista országok egyházügyi hivatalai 1979 őszén tartottak értekezletet Varsóban, ahol a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolatokról, politikai kérdésekről egyeztettek. Fel is szólalt mind a magyar, mind a lengyel, mind a szovjet egyházügyi hivatal vezetője. Pontosan érzékelték, hogy semmilyen korábbi tapasztalásukkal nem megoldható helyzet alakult ki. Miklós Imre a szocialista országok politikai érdekeinek megfelelő aktív, kezdeményező lépéseket várt.
Legnehezebb feladata persze a lengyel pártvezetésnek volt, amely mindent megtett, hogy legalább késleltesse II. János Pál szülőföldjére tervezett látogatásának idejét. Az új egyházfő az 1079-ben vértanúhalált halt Szent Szaniszló püspök ünnepére szeretett volna Krakkóba érkezni, ezt azonban sikerült megakadályozniuk. De hiába igyekezett a kommunista hatalom II. János Pál lengyelországi látogatásának a jelentőségét kisebbíteni, nem tudták pontosan felmérni, milyen társadalmi „gátszakadást” eredményeznek Kelet-Közép-Európában Wojtyła bíboros megválasztása és lelkipásztori tevékenysége, gyakori látogatásai.
II. János Pál gyárlátogatáson 1986-ban. Az állam-
biztonság gátszakadástól tartott
Fotó: Reuters
A magyar állambiztonságnak e kiélezett helyzetben komoly szerep jutott, ugyanis már 1955-ben utasítást kapott a Szovjetuniótól a Vatikánba való beépülésre. Azonban, mint a konferencia egyik előadója, Władysław Bułhak rámutatott, a keleti országok hírszerzői szorosan együttműködtek, és a lengyel állambiztonságnak ugyanúgy kiemelt feladata volt a vatikáni hírszerzés. Ráadásul a lengyelek nemcsak a KGB-n keresztül kommunikáltak a magyarokkal, hanem közvetlenül is. Az erre vonatkozó dokumentumok Lengyelországban már kutathatók, nálunk még nem kerültek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába.
Magyarországnak volt egy kis „lépéselőnye” a hírszerzésben, és az évek során meglehetősen kiterjedt munkával és jelentős anyagi befektetéssel újságírókat, papokat, sőt – mint nemrég Párkányi Csongor kutatásaiból kiderült – még egy korábbi kuriális bíborost is sikerült beszervezniük.
A hazai állambiztonság komolyan vette a feladatát. Soós Viktor Attila azt is elmondta, hogy a Rómába rendelt, a Vatikánnal kapcsolatot tartó külügyben dolgozó diplomaták szinte kivétel nélkül állambiztonsági tisztek, korábban pedig a Belügyminisztérium egyházi elhárítással foglalkozó alosztályának munkatársai voltak. Angelo Rotta nuncius 1945-ös kiutasítása után a szocialista Magyarországnak nem volt ugyan diplomáciai kapcsolata a Szentszékkel, de a római nagykövetségnek feladata volt a Vatikánnal való alacsonyabb szintű kapcsolattartás és az információszerzés is. 1956 után különösen intenzív információáramlás kezdődött az Állami Egyházügyi Hivatal, a Külügyminisztérium, a római nagykövetség és a Szentszék között.
I. János Pál halála után a magyar hírszerzés komoly erőfeszítéseket tett a konklávé kimenetelének megjósolására, de mint Soós Viktor Attila kiderítette, a „haladó” és „konzervatív” címkével ellátott bíborosok között fel sem merült az állambiztonsági tisztek számára Wojtyła neve. Kizárhatónak tartották, hogy lengyel bíborost válasszanak pápává; idős, olasz főpásztorra számítottak, és fedett ügynökök, hírszerzők jelentései és egyéb források alapján a keleti politikát kidolgozó és támogató Agostino Casarolit tartották esélyesnek a pápai trónra. Tévedtek.
Aligha kétséges, hogy II. János Pálnak komoly szerepe volt a kommunizmus bukásában, de történelmi léptékben nézve pápaságának idejét tevékenysége jóval túlmutat a diktatúra megingatásán. Soós Viktor Attila szerint gyakori utazásával mindenkit ráébresztett az egyház nemzetek fölött álló jellegére és nagyságára. A hetvenes évek végére a kicsit öreg és barokkos képet mutató katolicizmusból lendületes, fiatal egyházat formált, amely minden, a XXI. században mutatkozó nehézség ellenére – többek között II. János Pál számtalan boldoggá és szentté avatása miatt – megerősödött identitásában.
Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu
