Hiányoznak itthon a történelmi vloggerek
a Szabadság, szerelem pedig olyan film, amely átélhetővé tudta tenni 1956-ot – vallja Ablonczy Balázs történész, aki tavaly óta vezeti az MTA Trianon 100 Lendület Kutatócsoportját. Az ország kétharmadát elszakító békekötés éppen 97 éve történt, ennek kapcsán beszélgettünk emlékezetpolitikáról, a magyar delegáció lehetőségeiről és a világháború utáni erőszakról.
Ugyan a kutatócsoport tavaly állt fel, ön már régóta foglalkozik Trianonnal. Mennyit tudunk a békedelegációról, a békekötésről, mit érdemes még kutatni ezzel kapcsolatban? Ön szerint előkerülhetnek még olyan dokumentumok, amelyek alapjában változtatják meg azt, amit Trianonról gondolunk?
Nyilván rengeteg mindent nem tudunk még. Persze, ha a kérdés arra vonatkozik, hogy találunk-e dokumentumot, amelyben Georges Clemenceau francia miniszterelnök bocsánatot kér hazánktól, és közli, hogy megbánta ezt az egészet, valószínűleg nem. De nem is az a célunk, hogy feltétlenül szenzációkat tárjunk fel, viszont feladatunk, hogy szívós munkával új összefüggéseket mutassunk meg. A Trianon utáni menekültkérdés például olyan momentuma a magyar társadalomtudománynak, amelyről alig írtunk eddig. Nincs a témáról összefoglaló nagymonográfiánk, pedig 400 ezer emberről van szó, akiknek élete, az, hogy átözönlöttek az ország maradékába, alapvetően befolyásolta a Horthy-korszakot, a két világháború közötti Magyarország közvéleményét, a Trianonról való közgondolkodást. Kollégáim már dolgoznak azon is, hogyan nézett ki más országok béke-előkészítése, például olasz és amerikai diplomáciai dokumentumokat néznek át, hogy be tudják mutatni a határok változásának okait.
A magyar közvélemény jól ismeri történelmünk ezen szeletét? Ami még fontosabb: vajon a legújabb kutatások eljutnak-e majd a mai fiatalokhoz?
Tíz évvel ezelőtt született Vásárhelyi Mária szociológus és kollégái tollából egy felmérés, amely rákérdezett a magyarok történelemismeretére. Paradox módon az 1990 után érettségizettek, akik egy szabadabb világban szocializálódtak, kevesebbet tudnak a békeszerződés pontos dátumairól, adatairól, mint azok, akik a ’90-es évek előtt politikai okok miatt korlátozottan jutottak hozzá a tudáshoz. Érdekes információparadoxon, hogy a megszerezhető tudással arányosan csökken a valós, megszerzett tudás mennyisége. Még keresem a választ arra, hogy ez miért van így.
Ablonczy Balázs történész, az Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének habilitált egyetemi docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője, 2016-tól az MTA Trianon 100 Lendület Kutatócsoportjának vezetője.
Említette kollégáit, akik a trianoni békeszerződés előzményeit kutatják külföldön.
Ők olyan magyar kutatók, akik külföldön élnek, például Szlovákiában, Romániában tárnak fel iratokat. Pont az évfordulóra, a napokban jelenik meg Zeidler Miklós történészkollégám gondozásában a magyar békeküldöttség naplója, hogy mivel is töltötte idejét 1920 elején a magyar békedelegáció Neuilly városában meg Párizsban. Eddig nem ismert naplójegyzetek, fényképek segítségével, bonyolult struktúrában, tanári kézikönyvként használható majd ez a több mint 300 oldalas könyv, amelyből pontosan látjuk majd, hogyan nézett ki egy ilyen delegáció.
Milyen érdekességek derülnek ki ebből?
Látjuk például, hogy a békedelegátus, az a három tucat férfi a három gépírónő cukkolásában éli ki magát, hiszen internálva, egy Párizs melletti szállodában töltik mindennapjaikat, még a fővárosba sem mehetnek be. Este kártyáznak, verseket írogatnak egymásról és tekerik a biciklit. Hoztak magukkal ugyanis egy kézinyomdát, amelyet egy biciklivel hajtanak, amelyre felváltva ülnek fel – Apponyi Albert gróf nem, mert már idős, de Teleki Pál például igen –, hogy ki tudják nyomtatni a memorandumokat. Van ebben egyfajta mérhetetlen szomorúság.
Ahhoz, hogy a mai fiatalokat megszólítsák, elengedhetetlennek az irodalmi, a színházi produktumok. Terveznek ilyet a jövőben?
A századik évfordulón biztos lesz, már én is kaptam olyan felkéréseket, hogy közösen gondolkodjunk el kiállításon, színdarabon. A kérdés, hogyan tudunk úgy gondolni Trianonra, hogy az valamilyen módon előremutató legyen. Ahogy Ernest Renan francia gondolkodó nagyon szépen megfogalmazta: „a nemzet közös emlék a múltból, és közös terv a jövőre”. Trianon esetében is él ez a megfogalmazás, mert fájdalmas, és most is sokakat érint. Teljesen reális igény továbbá a pedagógusok részéről, hogy úgy jelenítsük meg a történteket, hogy abból érvényes társadalmi tudás legyen. Persze, mi is foglakozunk a népszerűsítéssel, van Facebook-oldalunk, YouTube-csatornánk, nagyon szkeptikus vagyok azonban a közösségi médiával kapcsolatban: sokan célnak tekintik, miközben ez is csak egy eszköz. Nyilván meg fogok ragadni minden alkalmat arra, hogy beszámoljak Trianonról, az évforduló kapcsán is számos rendhagyó történelemórát tartok Bécstől kezdve Szegedig. A Rubicon folyóirat következő, júniusban megjelenő lapszámát pedig szinte teljes egészében mi, a kutatócsoport tagjai írjuk.
Mennyire tudják lefedni az új kutatási eredményeket például a dokumentumfilmek?
Tagja vagyok az MTVA mecenatúra programjának egy éven keresztül, ahol tudományos-ismeretterjesztő programokra adunk pénzt. Ebből kifolyólag nem pályázom, és szakértőként sem vehetek részt pályázati projektben.
Viszont látja a pályázatokat.
Látom, és meglepő módon nincs olyan sok. Most is láttam azért jó dokumentumfilmterveket, de aztán ezek, rajtunk kívül álló okokból, nem jutottak el a megvalósításig. Az ismeretközléssel kapcsolatban viszont megjegyzem: az elmúlt 10-15 évben radikális változásokon mentek át például a magyar múzeumok. Annak a világnak, ahol üvegszekrények mögött őrizték a tárgyakat, és ránk szólt a teremőr, ha túl közel mentünk, vége. Én is tapasztalom, ha valaki ezt követi, bezárja magát, és elfogynak a nézői. Ebből a szempontból jelentett áttörést a Terror Háza is, amely megmutatta, hogyan lehet megjeleníteni a múltra vonatkozó tartalmakat interaktív, átélhető formában. Ez a kor szelleme. A magyar muzeológiának figyelembe kell ezt vennie.
Játékfilm készül?
Nem tudok róla, pedig nagyon kellene. Viszont annak nem látom értelmét, hogy az egyik híres magyar színészünket beöltöztessük Apponyi Albertnek, ráaggassunk egy nagy szakállat, és megmutassuk, hogyan írta alá a békeszerződést, mint ahogy azt a dokufikciós filmeknél szokták. Olyan történetek kellenek, amelyek jól megragadhatóvá teszik ezt az egészet. Jó pár évvel ezelőtt végeztek ugyanis egy felmérést arról, honnan szerzik információikat a 10-18 évesek az 1956-os eseményekről, és kiderült, hogy elsöprő többségük a Szabadság, szerelem című filmből merít. És mondjon a kollégák közül bárki bármit, szerintem ez olyan film, amely átélhető történet mentén visz közelebb minket a történelemhez. Végre nem három szomorú statiszta mereng a barikádok mögött, miközben egyszerre megható és vicces is a történet. Persze, Trianonnal kapcsolatban nehéz vicceset készíteni, meg nem is biztos, hogy kell. Viszont be lehetne például mutatni az ország akkori helyzetét egy menekültcsalád történetén keresztül. Ilyen konkrét filmtervet még nem láttam, pedig 2020 nincs messze.
Ablonczy Balázs történész arra a kérdésre, hogyan lehet megváltoztatni a nyugati országok közvéleményének álláspontját, nehezen tud válaszolni. A tudományos világban mozog, tudományos berkekben ismerteti az új kutatási eredményeket, „de hogy ez egy angol középiskolás tankönyvébe hogyan kerül bele, az meghaladja az én kompetenciáimat”.
Mikor kezdett el Trianonnal foglalkozni?
Nagyon régen, olyan családból jöttem, ahol ez állandóan téma volt. Volt személyes kötődés is, édesapám színházkritikus volt, nagyon sokat foglalkozott a ’70-es, ’80-as években a határon túli színházakkal, emiatt már kisgyermekként nagyon sokat jártam Erdélyben. Alapélményeim azok a borzalmas kocsárdi várakozások, amelyeket Dsida Jenő is megírt Nagycsütörtök című versében. „Fullatag sötét volt” – ahogy ő is írta. Aztán történészként Teleki Pállal kezdtem el foglalkozni, akiről önéletrajzi munkát írtam a ’90-es években, az ő pályája pedig szorosan kötődik Trianonhoz és a revíziós mozgalomhoz. Később, 2002-ben írtam egy tanulmányt Trianon-legendák címmel arról, milyen fél- és hamis információk lengik körbe ennek a történelmi eseménynek a környezetét. Néhány évvel később könyvvé bővítettem ezt. Más vonatkozásban pedig elkezdtem foglalkozni különböző menekültegyesületekkel: azt kerestem, hogyan lehet emlékezni az elveszített hazára, tabuizáljuk vagy inkább átlényegítjük-e az egykori otthont.
Ebben az emlékezetben találni azért súlyos ellentéteket is, hiszen miközben a diákok egyre kevesebbet tudnak Trianonról, fel-feltűnnek az autók hátoldalán a Nagy-Magyarország-matricák.
Csalóka ez az érzet, mert a Medián 2008 környékén készített egy felmérést, amely kimutatta, hogy az autók csupán öt százalékán volt ilyen, és úgy látom, ezek száma azóta fogyóban van. Lehet továbbá vitatkozni azon, hogy ez emlékeztetés vagy éppen politikai tiltakozás, számos motiváció állhat mögötte. A tudást tekintve: radikálisan átalakulóban van a szerkezete. Nem azt mondom, hogy Trianon-applikációt kell fejleszteni, de szükség van az újításra. Egy francia cikket olvastam például pár napja a sikeres francia történelmi vloggerekről, akiknek többszázezres követőtáboruk van. Magyarországon, amennyire követem, nincsenek ilyen történelmi videóblogok. Blogok vannak, bár azok is késve indultak el nyugati társaikhoz képest.
Franciaországban mennyire tudják elhelyezni Trianont?
Semennyire. Aki foglalkozik közép-európai történelemmel, az tudja, és annak a franciának, aki egyszer is nálunk járt, biztosan az orra alá dörgölték már a békeszerződést, a francia történeti tudatban mégis teljesen más helyet foglal el Trianon, mint a miénkben. A jelenlegi köztársaságnak – még akkor is, ha akkor a harmadik köztársaságot, most pedig az ötödiket írjuk az alkotmány szerint –, a francia köztársasági eszmének alapító alkalma az első világháború. Itt dőlt el, hogy királyság vagy köztársaság lesz-e az országból, az 1870-es években ugyanis royalista többségű parlament uralta az országot. Nem telik el olyan sok idő 1870 és 1914 között, mégis számos viharos eseménnyel tarkított ez az időszak: például (az elvesztett francia-porosz háború után a németek elleni hecckampány részeként – a szerk.) a Dreyfus-ügy vagy az állam és az egyház szétválasztása. Ez után következik az a hatalmas trauma, amely legyalulja a fél országot, a béke viszont – francia szemszögből – díjazta az erőkifejtést: a győzteseket megjutalmazta, a veszteseket pedig felelősségre vonta. Fontos alapító eseménye tehát ez a francia köztársasági eszmének, és ezért nagyon intenzíven jelen van a francia emlékezettudatban. És nem csak a hősi emlékművek vagy az utcatáblák szintjén. A Párizs környéki békékre például népszerűsítő folyóiratok épülnek, például a 14–18 című kizárólag az első világháborúval foglalkozik.
Nagyon érdekes élmény volt azonban, amikor életemben először jártam a versailles-i Nagy Trianon Palotában, ahol aláírták a szerződést. Ott ugyanis egy kis táblán emlékeztek meg a békekötésről, és amikor megkérdeztem a teremőrt, hogy valóban itt írták-e alá, igennel válaszolt, majd gyorsan hozzátette: „de én nem tehetek róla”. Tehát valószínűleg találkozott már magyar turistákkal. A franciák a küzdelmük gyümölcseként élik meg a történéseket, amelyek után a veszteseket megbüntették. A témával foglalkozó történészeket azonban mostanában kezdik elismerni, nem biztos, hogy a világ legtökéletesebb békerendezése volt a trianoni.
A kutatásuk során milyen újdonságokra derítettek már fényt?
Jól látszik például, mennyire szorosan összefüggnek azok az események, amelyeket eddig különálló alrendszerként tárgyaltunk. Nemrég Debrecenben vizsgáltam a menekültkérdést, ahol, miután a román csapatok 1920 tavaszán kivonultak, a város a központi kormányzásnak ír leveleket a szénhiányról. Ha pedig nem kapnak szenet, nem tudnak téglát gyártani, és így lakóházakat sem építhetnek azoknak, akik jelenleg vagonokban laknak. A „menekültek” ráadásul elkezdik járni a várost és felfedezni az üres lakásokat, amelyek kiutalását követelik. Látszik tehát, hogy a béke igen komoly közellátási kérdéseket vet fel, és az is, miként lehetett zsarolni a kormányt a rizs- vagy éppen a szénszállítással. Teleki Pál például úgy fogalmaz: „Alá fog kellene írni ezt a legkegyetlenebb szerződést, mert ha nem, a románok bejönnek újra, és Budapest éhen vész. Én meghoznám ezt az áldozatot, de mások nem.” Miközben például Debrecenben olyan középosztálybeliek laknak ezekben a kifűthetetlen vagonokban, akik a határ túloldalán kényelmes életet éltek: cselédet tartottak, zongora állt a nappalijukban. Ez olyan zuhanás, amelyet épp lélekkel nehéz feldolgozni, és számos frusztrációt szül.
Ellen lehetett volna állni a békekötésnek?
Utólag nagyon könnyű okosnak lenni, és már sokat beszéltünk arról, mit vétett a Károlyi-kormány vagy a Tanácsköztársaság, mégis az az érzésem, hogy az 1918 és 1921 közötti, egymást követő magyar kormányok politikai színezettől függetlenül mindent végigjátszottak: a pacifizmust, a fegyveres ellenállást, a népszavazást, a fegyveres fellépéssel kombinált zsarolást és nyomásgyakorlást. Ezért is kell megvizsgálnunk pontosan a kutatócsoportban, milyen állapotban volt a magyar hadsereg a világháború végén. De látni kell, hogy a legyengült Magyarország igen ellenséges környezettel állt szemben. Ráadásául a világháború végével, 1918 végétől itt, a hátországban is elszabadul az erőszak. A törökök egyébként ellenálltak, és kedvezőbb békét harcoltak ki, ahogy azonban maga Teleki Pál fogalmazza meg, nekünk nem volt anatóliai sivatagunk, amely mögé visszavonulhattunk volna. Visszatérve az erőszakra: többen halnak erőszakos halált, mint ahányan a vörös- és a fehérterror idején vesztik el életüket. Ráadásul mikor látott Magyarország utoljára háborút? 1848–49-ben, tehát az ország zöme számára 70 év után először.
Milyen volt ebben az időszakban Magyarország sajtója?
Nagyon rossz. Míg Ausztria áldozatként jelenítette meg magát, mi nem tehettük meg ezt. Ők az Anschluss-szal, tehát a Németországhoz való csatlakozással fenyegették a nyugati hatalmakat, amelyek nem engedhették, hogy Németország erősebbé váljon, mint a háború előtt. Bécs viszont komolyan gondolta, hogy ha nem kapják meg Burgenlandot, amelyre Bécs ellátása miatt volt szükség, akkor csatlakoznak. A bolsevik és a német veszély aduászként jelent meg tehát a tárgyalásokon. A békének viszont egyensúlyi állapotot kellett létrehoznia, ellensúlyoznia a nagyhatalmakat és megakadályoznia azt, hogy a németek hegemón szerephez juthassanak.
A magyar határok 1919 márciusára összeálltak. Lehetett volna azért rosszabb is?
Persze, bár ez nem kell, hogy vigasztaljon minket. A csehszlovákok például a mostaninál jóval délebbre húzták volna meg a határokat, ami az elképzeléseik szerint az Északi-középhegység alján haladt volna Tokajig, és még Miskolcot is magukénak akarták. A végül létrejött határok tehát kompromisszumok eredményei, persze, nem a magyarok kéréseinek engedtek – hiszen Magyarország nem is képviseltethette magát a béketárgyalásokon –, hanem az utódállamok követelései és az Antant szakértői bizottságaiban javasolt határvonalak között találtak középutat. Az angol és az olasz szakértők a jelenleginél méltányosabb határokat javasoltak a határok mellett élő magyar népcsoportokat érintve, ahol az elcsatolt magyarok fele élt. Déli szomszédainknak viszont a komlói szénbányákra, az északiaknak a fontos vasúti csomópontokra, például Mátészalkára fájt a foguk. Ha egymás mellé tesszük ezeket a mértéktelen követeléseket, akkor nagyjából a Duna–Tisza köze, Budapest és a Dunántúl északi része maradt volna csak meg Magyarországként.
Nem tűnt reális veszélynek az, hogyha Ausztria csatlakozik Németországhoz, viszi magával Magyarországot is? Egyáltalán: egy újabb osztrák-magyar szövetség mennyire volt életszerű ebben az időszakban?
Ha most visszagondolunk arra, mit adott nekünk az Osztrák–Magyar Monarchia… Csak nézzünk körbe (a Centrál Kávéházban beszélgetünk – a szerk). Amit itt látunk, azt a liberális-nacionalizmus és 50 évnyi, többé-kevésbé békés építkezés tette lehetővé, amelyet a monarchia biztosított. Nem is annyira a gazdasági fejlődésre gondolok, hanem a békés jólétre. Amikor a várost járom, látszik a korban rejlő akarat. Elképesztő optimizmussal gondol a jövőbe az akkori elit, hitték, hogy a határ a csillagos ég, és építettek egy európai nagyvárost. Amiről még Arany azt mondta, hogy „Por, bűz, német szó, piszok”, ott néhány évtized múltán megépítették a kontinens első földalattiját, bevezették a gázvilágítást, sugárutakat építettek. Versenyre keltek Béccsel, nagyobb Operát építettek a magyarok. Ezt törte ketté bizonyos értelemben a trianoni békeszerződés. És ugyan a szlovák és a román történészek, nem minden ok nélkül, elmarasztalják a magyarosítást, sokan azért váltak magyarrá, mert a modernizáció magyarul érkezett meg hozzájuk. Márai Sándortól kezdve nagyon sokan gondolták így. A térségünk történetében ez a kulcskérdés, azt hiszem.
Takács Erzsébet
Fotó: Csákvári Zsigmond
