A vatikáni San Pietro nem csupán hatalmas és gyönyörű épület, hanem voltaképpen az egész katolikus egyház metaforája. Legalábbis a közvélekedés szerint – már ha van ilyen egyáltalán. Minden vele kapcsolatos eseménynek önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonítanak, legyen szó a falon mutatkozó repedésről, egy kupolába csapó villámról vagy éppen a bazilika új orgonájáról.
Már Nagy Konstantin épületének lebontását is merő szimbólumnak érezték a kortársak, és valóban rettenetes látvány lehetett, amikor kétezer munkás hozzáfogott a város és az egyház talán legfontosabb épületének szétveréséhez. De szintén önmagán túlmutató jelentőségűnek érezték sokan, különösen a hitújítók, az új székesegyház megépítésekor alkalmazott „üzleti modellt”.
Hiába tervezték el ugyanis az építkezést, ha nem volt hozzá elegendő pénz.
X. Leó pápa vándorprédikátorokat küldött szét, hogy adományokat gyűjtsenek az új Szent Péter-bazilikára, és a donátoroknak – jól bevált korábbi gyakorlat szerint – búcsút engedélyezett. Nem bűnbocsánatot látatlanban, hanem búcsút. E félreértés következménye meglehetősen drámai fordulatot eredményezett a kereszténység történetében, s ki tudja, mikor sikerül orvosolni a nyugati egyházszakadást, amelynek így közvetlen köze lett magához a székesegyházhoz is.
És ez így ment a történelem során mindig. Amikor X. Pius pápa idejében villanyvilágítás került a templomba, hogy immár ne csak karvastagságú gyertyák világítsák be a valószerűtlen méretű teret, sokan üdvözölték az újítást, de voltak kritikus hangok is. Hogyan engedélyezheti a hagyományokat olyannyira tisztelő és a modernizmust elítélő pápa e technikai újítást?
Talán még ennél is nagyobb „megütközést” keltett XI. Pius pápa modernizációs törekvése, aki a harmincas években saját kezűleg indította el a pápai állam elektromos erőművét. Aztán 1932-ben bepöfögött a vatikáni vasútállomásra az első lokomotív. „A technika egyetlen hasznos, fontos újításától sem zárkózott el. Telefonja, autója volt, személyesen avatta fel a Vatikán elektromos erőműtelepét és világhírű rádióállomását – írta 1939-es nekrológjában a Tolnai Világlapja.
A XX. század második felétől pedig már olyan gyors egymásutánban jelentek meg az újabbnál újabb technikai eszközök a pápai államban, hogy az elvallástalanodó nyugati világban lassanként elveszítette hírértékét a szüntelenül modernizálódó Szentszék.
Amikor azonban a tavalyi karácsony előtt egy nagy amerikai orgonagyártó cég ajándékaként Pennsylvaniából megjelent egy hárommanuálos, kerekeken gördülő digitális hangszer Gian Lorenzo Bernini 191 383 kilogrammos bronz ereklyetartója előtt, amelyben a hagyomány szerint Szent Péter széke van, megint sokan fanyalogni kezdtek. Hát illik ez a műhangszer a katolicizmus legszentebb helyére, Szent Péter sírja közelébe? Hiszen ez csak egy orgonautánzat!
Juan Paradell Solé orgonistának és Massimo Palombella karvezetőnek más volt a véleménye, ők bizony meg voltak elégedve az amerikai eszközzel. A Vatican News egyenesen a zsinati célkitűzések perspektívájába emelte a szintetikus hangszert, úgy gondolván, hogy egy digitális orgona is a modern világgal való párbeszéd eszköze.
Ki tudja. Az viszont biztos, hogy az adakozó cég marketingesei ennél tökéletesebb reklámfogást nehezen találhattak volna ki.
Aki eddig nem ismerte őket, most a kis perui falvak lécekből eszkábált templomainak kántoraitól a sokmilliós indiai nagyvárosok székesegyházi karvezetőiig az egész keresztény világon hallanak felőlük.
Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu