A Nemzeti Filharmonikusok július 16-i martonvásári szabadtéri hangversenyén Beethoven középső, hősinek is nevezett korszakába nyerünk bepillantást két, a korban forradalmian új hangvételűnek számító, hasonló gondolatvilágú remekművel.
Mindkettő lényege, hogy a sötétből a világosságba vezet és embert próbáló utakon, de végül győzelmi indulóval ünnepli a diadalt.
Ludwig van Beethoven Egmont-kísérőzenéje (op. 84) keletkezésében jelentős szerepet játszott Bécs 1809-es francia megszállása. Miután az udvar és Napóleon között ősszel megszületett a békeszerződés és az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba, műsorra tűzték Goethe Egmont című tragédiáját, amelynek középpontjában éppen az idegen zsarnokságtól való megszabadulás áll. A színpadi kísérőzene megírására Beethovent kérték fel, akihez nemcsak a téma állt különösen közel, hanem Goethét a legnagyobb élő írónak tartotta.
A zene nem készült el az 1810. május végi premierre, de a harmadik előadás június 15-én már Beethoven zenéjével zajlott. A darab a 16. századi holland nemes, Lamoral Egmont gróf történetét dolgozza fel. A gróf eleinte lojális volt a németalföldet is birtokló II. Fülöp spanyol királyhoz, de az erősödő zsarnokság láttán népe oldalára állt. Bátor kiállása miatt Alba herceg elfogatta és kivégeztette. Halála nem volt hiábavaló: ez indította el a németalföldi szabadságharcot, melynek győzelmét a dráma előre vetíti.
Az V. szimfónia Beethoven legismertebb – legtöbbet idézett és legtöbbször „felhasznált” – műve, a 19. század zenei gondolkodásában sarokkő. A mű ebben a kontextusban azonban bizonyára többet mutat majd magából és a különleges géniusz kimeríthetetlen gazdagságú, elég jól soha meg nem ismerhető világából. „Beethoven zenéje megnyitja a zsilipeket a borzongás, a félelem, a rémület, a fájdalom áradata előtt, és felébreszti a végtelen vágyakozást, azt, ami a romantika lényege. Beethoven tisztán romantikus, és éppen ezért valóban zenei komponista; talán ezzel függ össze, hogy a határozatlan vágyakozásnak teret nem adó vokális zenét, amely csak a szavakkal jelölt affektusokat ábrázolja, Beethoven kevesebb sikerrel művelte, és hogy hangszeres zenéje ritkán szól a tömegekhez.”
E. T. A. Hoffmann nevezetes Beethoven-cikkéből, az V. szimfónia elemző recenziójából származnak ezek a gondolatok. Az 1810-ben publikált tanulmány bevezető része „a romantikus zeneesztétika alapító okirata közé tartozik” – vallja a 20. századi német zenetudomány legjelentősebb gondolkodója, Carl Dahlhaus. A kompozíció első komoly vázlatai 1805-ből valók, a szimfónia kidolgozására 1807-1808-ban került sort. Az 1808 decemberében lezajlott bemutató után Beethoven további javításokat hajtott végre a partitúrán. Hitelesnek kell elfogadnunk Schindler feljegyzését, miszerint Beethoven a nyitótétel nevezetes motívumát azonosította a „sorssal”: „Így zörget a sors az ajtón.” A teljes szimfónia az ember kétségbeesett küzdelmét és az emberi akarat végső diadalát (Finale) példázza.
A Kossuth-díjas, a zenekart rendszerint nem karmesteri pulpitusról irányító Kovács János az egyik legtapasztaltabb magyar dirigens, 2015-ben kapta meg a Prima Primissima-díjat, évtizedek óta a Magyar Állami Operaház karmestere, ma már örökös tagja. Az Egmont kedvese, Klärchen dalait éneklő Fodor Gabriella már nagy sikerrel alakította Paminát Mozart Varázsfuvolájában, valamint a Schubert-maratonon a Rosamunda-kísérőzenében is hallhattuk őt, narrátorként pedig a megannyi film-, színházi és televíziós szerepet alakító, népszerű színművészt, Kovács Istvánt köszönthetjük. Az előadás július 16-án este 19.00 órakor, rossz idő esetén július 17-én lesz a Brunszvik-kastély parkjában, Martonvásáron.
