Nézők és képek Pest-Budán címmel nyilt kiállítás a Testőrpalotában a Pesti Műegylet XIX. századi történetéről
Általában az izmusokkal vagyunk úgy, hogy kontextus híján értelmezhetetlen a mű maga, míg a „klasszikus” – jelentsen bármit is a titulus a közhasználatban, az átlag valamilyen akadémizmust szokott érteni alatta – festményhez nem kell semmi háttérismeret: látom, hogy csendélet bagollyal, szép a virág, szép a bagoly, nagy a füle, csend van, élet van, az esztétikai befogadás el van intézve.
A Nézők és képek Pest-Budán című kiállítás a Testőrpalotában jól megfricskázza ezt a szemléletet, a magyar képzőművészeti életnek, mint olyannak a XIX. századi születését. (A sok egyéni, egyházi vagy főúri megbízásból dolgozó művészt addig senki nem akarta egybeterelni.) A bemutató tárlat ugyanis mindent megmutat, ami az 1839-ben megalakult Pesti Műegyleten keresztülment. Mármint amihez hozzá lehetett férni. Nyilván a 24 év alatt rendezett 140 kiállítást rekonstruálni lehetetlen (a képek fölkutatása folyamatos): jelenleg 120 képet láthatunk.
A „minden” tehát nem mennyiségi, hanem egy nagyon széles minőségi spektrumot jelöl, amibe beleférnek ünnepelt és elfelejtett alkotók egyaránt. Ez utóbbiak munkái az érdekesebbek, mert észrevehetőek azok a sokszor megmosolyogtató hibák, esetlenségek, amelyek elkerülhetetlenek egy-egy zsáner megszületésének útján, elvégre sem a történelmi romantika, sem a folklórjelenettel felöntött tájkép nem jön ki magától az ecsetből. Pillanatra se rettenjen vissza az avatatlan néző: nem magának kell ám kisütnie, hogy mi volt előbb,
Zichy Mihály vagy az allegória – minden képhez társulnak rövidke szemelvények a korabeli kritikából, az összefüggéseket kortárs nézőpontból is feltárják hosszabb, művészettörténeti eszmefuttatások.Szvoboda Dománszky Gabriella kurátor itt is épp olyan színesen és élményszerűen nyilatkozik meg, mint a tárlatvezetésen: nem adatokat közöl, hanem történeteket mesél, ami a szakmájában ritka erény.
Amit pedig összességében kapunk, az a romantika és reformkor egyedi miliője, vaxos bajszú, deli férfiportrékkal, gömbölyded vállú női aktokkal és Szent Márk evangélista testével, amire a legenda szerint disznóhúsokat pakoltak, hogy útban Velence felé ne turkálják össze a kíváncsi arab kalózok.
www.magyaridok.hu – Juhász Kristóf
