Mi, környékbeliek ismertük egymást, a gyerekbandák számontartották a helyeket: a Köztársaság tér a miénk, ott pár forintért órákra lehetett biciklit kölcsönözni, a Mátyás tér kerülendő, mert ott vaduló hordák uralkodnak. A bűnös hírű Rákóczi tér viszont nem volt érdekes, ott csak „rossz lányok” flangálnak, és rosszarcú felnőttek néznek csúnyán.
Fotó: Fortepan
A Blaha Lujza tértől viszont egy villamosmegállónyira, a járdán ott üldögélt sámliján, fadoboza mellett Petrucz néni. A ládikája volt egyszerre a műhelye, raktára, irodája. Kisiparosként dolgozott a szabad ég alatt. Javítgatta, festegette a kopott lábbeliket, leginkább női szandálokat, gyerekcipőket. Egyszemélyes vállalkozó volt, reggel kiült, s estig ott maradt. Petrucz néni több volt, mint javító-szolgáltató. Kötényben, kissé görnyedten üldögélt helyén, s beszélgetett nemcsak kuncsaftjaival, de minden ismerőssel. Esténként belakatolta ládikóját, ebben voltak a kefék, ecsetek, talán cipőpucolást is vállalt, bár szegény környék volt az, nem tudom, ki urizált volna ott ilyesmivel, kibokszoltatni egy lábbelit! Mindenesetre senki nem bántotta a fadobozt. Valahogy becsülete volt ennek a kisiparnak.
Mosolygós volt a Petrucz néni, akin – így, utólag jól látom – elvégezte a sors a keserű szobrászmunkát, vonásait nem lágyította más, csak a szeméből sütő szeretet. Mintha nem lett volna neki saját gyereke, de ettől nem lett gyerekgyűlölő. Kedves tudott lenni a sok kis szaladgálós Ratkó-gyerekkel. (Ratkó Anna korabeli politikus biztatta, ösztökélte a gyerekvállalásra az ötvenes évek elején a fogyó lakosságot, ezért hívják így az ekkor született nemzedéket.) Voltak csínyek persze, például húszfillérest villamossínre tenni, s megnézni, miként laposodik ki, miután végiggördült rajta a 37-es vagy a 28-as villamos. Ó, ez nagyon izgalmas volt! S milyen bánatos csúnya az eltorzult kis alumíniumdarabka, amely így született.
Petrucz néninek járt a keze, miközben, úgy emlékszem, folyton beszélgetett. De akkoriban úgy mondták, az volt szokásban, hogy nem szabad rest módjára üldögélni, valami hasznosat kell tenni. Suvickolt hát szüntelen, talán akkor is fényesített valami leharcolt szandált, ha az már szép volt. A villamos járt rendületlenül, a megállóban fel- és leszálltak, de Petrucz néni nem volt útjában senkinek, pedig akkor is sietős volt az élet. A kis faládikás támaszpont hozzátartozott a mindennapokhoz. Mikor került oda, talán ki lehetne nyomozni korabeli dokumentumokból, ipari engedélyekből, hiszen annyi mindenhez kellett hivatalos papír, s a hatalom mindig szeret dokumentálni. Hírforrás is volt ez a Petrucz néni, rá lehetett bízni lakáskulcsot, üzenetet, mert mindig a helyén tartózkodott. Mögötte volt a Kicsi eszpresszó, ott kávézhatott, a mosdót is szabad volt neki használnia. Mi, gyerekek nem sokat törődtünk vele, köszöntünk, s futottunk tovább. Hol lakott, milyen körülmények között, kivel, nem tudom. Mint ahogy azt sem, milyen magas volt, ha esténként felállt a sámlijáról, lelakatolta ládikóját. S vajon merre indult, hová ment?
Én is önző vagyok, elfoglalt, nem figyeltem én ezt a szegény Petrucz nénit. Szaladtam szívet tépő, reménytelen szerelmek után, tékozoltam másokra az időmet. Legalább egyszer megálltam volna kilesni őt, ahogy sóhajt, ahogy elindul az éjszakába, ahogy elbúcsúzik örökre cipőktől, szandáloktól, szívében végtelen bánattal, s lépked messze, egyre messzebb a Köztársaság téren, túl a Gázgyáron, túl a Fiumei – akkor Mező Imre – úton, képzetem szerint fel, az égbe.
Ott, a mennyei Népszínház utcában egyszeriben megint fiatal lány lesz, mosolygós, üde tündér, aki angyalok cipellőivel játszik, s belemerül egy derűs, mennyei képbe, amely olyan giccses, mintha a Nagyfuvaros utcában készült volna egy ócska kis műteremben. Mert a legmézesebb ábrándok mindig kopott, poros, szegényes műtermekben születnek. Így képzelem el Petrucz nénit, hogy a fantázia világában, legalább ott, kicsit megdicsőült.
Napjainkban semmi sem emlékeztet Petrucz néni egykori, ládás műhelykéjére, más kor ez, nincs többet helye ilyen hangulatnak sem ott a Népszínház utcában, sem másutt ezen a földön.
Szerényi Gábor – www.magyarnemzet.hu