Lajkó Félix: Most Jöttem – lemezkritika. (Kritika? Ugyan már!)
Lajkó Félixet ismerni trendi, Lajkó Félixet hallgatni trendi – az, hogy akik ezt állítják igazából hallgatják-e (meghallják-e?), más kérdés.
Mindenesetre egy(es fajta) társaságokban menő azzal kérkedni, hogy Lajkó Félix koncerten voltunk a Müpában, vagy ezen-azon a fesztiválon (posztolva, természetesen, a facebookra a koncert-szelfit).
Éppen ezért, nem törődtem sokat Lajkó Félix-szel. Egy túlhájpolt „magyarosch” virtuózocskának tartottam, aki ráadásul visszaél az általam oly nagyra becsült magyar népzene ősforrásával – mondtam ezt magamban közel, s távolról ismerve a zenéjét.
Mivel, és azért mert a magyar népzene elkötelezett rajongójaként szeretek elefántcsonttornyomból sértetten tekinteni azokra, akik (szerintem) nem autentikusok. Márpedig Lajkó Félix nem autentikusan népi.
Két ilyen ismert nem, vagy alig autentikus képviselője van a magyar népzenének ma a mainstream (világ)zenei körökben: a Csík Zenekar meg ő.
A különbség, hogy míg Lajkó Félix, a maga – akár művinek is nevezhető – stílusában a magyar autentikus népzenét adja el díszes-modern (újra)csomagolásban, addig Csíkék „népieschen” népszerűsítik a magyar popzenét (lásd: Most múlik pontosan, stb.) Kalotaszeg farvizén.
De beszéljünk inkább Lajkó Félix új lemezéről!
Amíg nem hallottam, dühített. Ingerült lettem attól, hogy minden albumajánló azzal kezdte, hogy a „Most jöttem” című anyag a megjelenése után máris harmadikként debütált valami world music-os slágerlistán (Hogy lehet ezeknek slágerlistájuk? Hogy lehet összehasonlítani, egy afrikai, ázsiai, dél-amerikai, európai zenét, és eldönteni, melyik jobb? – önmagában agyrém!).
Szóval, hendikeppel indult nálam az új Lajkó Félix lemez, pedig még egy taktust sem hallottam róla, de annyira feldühödtem, hogy nagy nekibuzdulásomban hirtelen letöltöttem (legálisan, fizettem érte – Tényleg!).
Kis kitérő: imádok olvasni, és utálom, ha megzavarnak. Lajkó Félix új anyagát is úgy kezdtem el hallgatni, hogy fogtam pár újságot, miközben zenél nekem, olvasgatok. Nem sikerült – mármint olvasnom. Lajkó Félix nem hagyta. Már a kezdetektől belevitt a buliba. Lekonyult kezemben az újság, csak hallgattam.
Most megkímélem az olvasót a népzenei alapkritikáktól, nem írok semmilyen –szegi és –közi zenéről, és áthallásokról. Mert azok nincsenek (Jajj, dehogy nincsenek!!!).
Magyar(NÉP)zene van, és kész! Itt a XXI. században, „huszonegyedikszázadiul” előadva.
Félix pengeti a citeráját, húzza a hegedű vonóját, s varázsol. De nem a sokszor félreértett és értelmezett „bartóki” elszálltságban, hanem autentikusan. Hátborzongatóan. Brutálisan. Gyönyörűen.
És nem önmagát tolja előtérbe, hanem magát a magyar népzenét, annak ritmusát, dallamát. Ha kell, brillírozik citerán vagy hegedűn, ha kell klasszikusan, szépen lekísér egy dalt, nem türemkedve elő a
saját egójával, hangszerével. De, ha kell, tombol, mint egy fékevesztett kamasz a diszkóban, bocs, táncházban.
Aki erre a zenére nem tud mulatni, annak botból van a füle, s lába. A kutyafáját neki!
Üzenet: Kedves Félix!
Azért pedig majd számolunk (ha találkozunk egyszer…), hogy a „Diófával” megríkattatok a villamoson… Köszönöm!
Csókol mindenkit: Eleméry T. Olivér
