Hős vitézek, színes kendőkbe bújt, gyönyörű háremhölgyek, ágyútűz,
kardcsattogtatás, nyüzsgő bazárok, lódobogás és persze, petárdák pukkanása minden mennyiségben. Vajon mi az a patara? Mit mustrálnak a toborzók a seregen? Kik azok a pikások? Tényleg olyan keserű a fekete leves? És mitől édes az aga csókja? Történelmi fesztiválon járt a Kultúra.hu.
Sajnos, nem minden csatát nyertünk meg a hosszú, 150 éves török hódoltság ideje alatt. Ez az időszak olyan erősen él a magyarság kulturális emlékezetében, hogy ha véletlenül beejtünk egy kétszázast a csatornába, vagy a buszon felejtjük az esernyőnket, a mai napig szívesen mormogjuk: „több is veszett Mohácsnál”. Bizony, ott sok minden elveszett, de azért jócskán akadtak olyan csaták is, ahol bizony megkergettük, elhajtottuk, legyűrtük a török ellenséget. A 2008 óta minden évben megrendezett Tatai Patara török kori történelmi fesztivál olyan sikeres csatának állít emléket, ahol végre „jól megmutathattuk” az ellenségnek, hogy elvertük Gölbasi seregét és visszafoglaltuk a tatai várat.
Történelmi háttér
Bár a török hódoltságot hivatalosan Buda elfoglalásától, 1541-től számítják a történészek, már az 1526-os Mohácsi csatával elkezdődött a magyar történelem egyik legvészterhesebb időszaka. A tét a magyarság fennmaradása volt, a Magyar Királyság lakosságának harmada ugyanis a muzulmán Oszmán Birodalom hódoltsága alá került, a megmaradt területeken élők pedig nagyon nehéz körülmények között tengődtek.
A XVI. század végén zajlott a tizenöt éves háború, vagyis a dunai Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom összecsapása a Magyar Királyság területén. Esztergom már 1595 óta keresztény kézen volt, de Győrben és Tatán továbbra is a törökök parancsoltak. Ez nehézkessé tette Esztergom ellátását Bécsből, ezért a tatai vár visszafoglalása stratégiai fontosságú volt a magyarok számára.
Pálffy Miklós komáromi főkapitány csellel – és egy ügyes haditalálmánnyal, a patarával – visszafoglalta a török kézen levő tatai várat. A patara egy harang alakú bronz öntvény volt, amelyet megtöltöttek puskaporral, majd egy vastag falapra rögzítették. Miután begyújtották kanóccal, az égés során túlnyomás keletkezett, és gyakorlatilag berobbantotta a várkaput (Kelenik József leírása alapján).
A vár elfoglalása után könnyebb volt Esztergom ellátása, ráadásul a törökök által ellenőrzött Győrt ezzel elvágták az utánpótlástól. A következő évben a Tatánál kipróbált „petárda-technikának” köszönhetően Győrt is sikerrel visszavették a magyarok.
Őrjöngés, porfelhő, szikkadt talaj, fesztivál!
Ez az izgalmas történelmi korszak időgépként szippantott be, amint kiszálltam az autóból a négybástyás vár tövében. Színes kendőkbe burkolózott háremhölgyek sétáltak kuncogva, kackiás bajszú magyar katona csattogtatta a csizmáját a lova mellett, egy török fejfedőt viselő kisfiú pedig olyan gyorsan futott egy agyagkorsóval a kezében, hogy kis híján kibillentem az egyensúlyomból. A nap tűzött, az árusok nyüzsgő bazárok hangulatát idézve pakolták ki portékájukat. A jegyértékesítő fabódék zárva maradtak, ugyanis az első nap ingyenes volt (a fesztiváljegy ára egyébként az esemény egész idejére 1500 forint volt). A szervezők nyilatkozata szerint azért, mert a fesztivál egyik kiemelt célja a történelem megszerettetése és az oktatás.
A török és a magyar táborban folyamatosan ment a gyakorlatozás a sátrak között, vagyis az érdeklődők bármikor megismerkedhettek a korabeli viseletekkel, harcmodorral és fegyverekkel. Az ünnepélyes megnyitót követően a hagyományőrzők felvonulást tartottak, és persze a vigasság sem maradhatott el.
A program egyik kiemelt eseménye volt a nyilvános haditanács, valamint a Magyar Honvédség 25. Klapka György Lövészdandár bemutatója. A katonák nagyon készségesek voltak, megmosolyogtató, amikor terepmintás ruhába öltözött izomkolosszusok csatárláncban pakolgatják be az aprónépet a harckocsikba, a gyerekek pedig sikoltoznak örömükben, hogy „tankot vezethetnek”. A Magyar Honvédség katonái mellett az amerikai NATO-támaszpont egyenruhásai is jelen voltak, be lehetett kukkantani egy öreg Humvee-ba, amely megjárta a Közel-Keletet, és akinek volt hozzá kedve, valódi menetfelszerelésben nyomhatta a fekvőket a harckocsik között. A felderítő robotok pedig ezúttal nem bombát kerestek, hanem apró karjukkal lufikat osztogattak a gyerekeknek.
Kétségtelenül a fesztivál leglátványosabb részei az újrajátszott csaták voltak. Érdemes kiemelni, hogy az eseményt végigasszisztálták a hadtörténészek, vagyis nem csupán láthattuk a jeleneteket, hanem a stratégia mögé nézhettünk. Megtudhattuk például, hogy a katonák akkoriban zsoldosok voltak, „szabad vállalkozók”, akiket a mustrán toboroztak sereggé. A toborzók ilyenkor körbejárták a tábort és megvizsgálták, alkalmasak-e a katonák és fegyverzetük a harcra. Megismerhettük a pikások (lándzsások), a dupla zsoldosok és a muskétások harcmodorát, és az is kiderült, hogy a hadizsákmányt akkoriban a kótyavetyéken értékesítették. Az idei fesztiválon a rendezők nagy hangsúlyt fektettek a drámára, tehát nem történelemórákat tartottak, hanem korhű zenével, irodalmi elemekkel illusztrált, valódi történeteket adtak elő.
Az aprónépre is nagyon odafigyeltek a rendezők, tehát a szülők nagy örömére a gyerekeknek nem az volt az egyetlen elfoglaltságuk, hogy „kék-ízű” vattacukorba fejelve szórakoztatják magukat. Vattacukor persze így is volt, de emellett nyuszikat, bárányokat simogathattak, ismerkedhettek a lovakkal, korabeli játékokkal foglalhatták le magukat, táncolhattak, énekelhettek, pajzsokat színezhettek és interaktív meseelőadást is hallgathattak.
Gasztroélmények a patarán
Egy történelmi fesztiválon természetesen a gasztrokultúra is fontos szerepet kap. Érdekes jelenség, hogy a fesztiválturizmusban a „házi” egy új branddé nőtte ki magát, értsd: turistacsalogatásként bármilyen étel vagy ital neve elé előszeretettel odabiggyesztik az árusok. Nem kell Gordon Ramsay-nek lenni ahhoz, hogy az ember ízlelőbimbói fogják a jeleket: házi limonádé=sajátmárkás gagyi szörp, házi főzött fagyi=aromás hideg krém jégdarabkákkal, házi rétes=süti a nagykerből.
A néhány csalótól eltekintve a fesztiválon számos olyan kézműves terméket kóstolhattunk, vásárolhattunk, amelyeket Pálffy kapitány is ismerhetett. Reggelente például az álmos látogatók Gölbasi asszonyainak fekete levesétől ébredezhettek a kómából, vagyis megkóstolhatták a kardamommal fűszerezett, valódi török kávét, amely mellé a hagyományőrzők aga csókját (fahéjas-cukros fánkot) kínáltak. Itt érdemes megjegyezni, hogy a kevés jó dolog között, melyeket a törököknek köszönhetünk, a kávé is ott van. Ez a koffeinmámoros csoda ugyanis a törökök 150 éves uralma alatt hódította meg hazánkat.
A hagyományőrzés jó, járjunk várfesztiválokra!
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a fesztivált, azt mondanám, a kulcsszó a LELKESEDÉS. Megnyugtató, hogy nem csupán a kamu házi lepények élik reneszánszukat, hanem Nagy-Magyarország-szerte szinte minden hétvégén ellátogathatunk valamilyen várfesztiválra.
Nagyon sokan vállalták, hogy ékei lesznek ennek a rendezvénynek, hiszen 400 hagyományőrző és 300 néptáncos dolgozott azért, hogy ez a fesztivál valóban visszarepítsen minket a török hódoltság viszontagságos korszakába. Jó volt látni, hogy a hagyományőrzők között sok volt a nő és a gyerek is, akik végig a szerepükben maradtak. A vitézek emelgették a kalapjukat és fütyültek a csinos lányoknak a főutcán, a nők apró, zsinórozott ruhácskákba öltöztették a gyerekeiket.
Azon kívül, hogy szórakoztatóak ezek a fesztiválok – lehet lovakat simogatni, fakardot venni a gyereknek, és kürtőskalácsot majszolva hömpölyögni a tömeggel a bódék között –, valójában sokkal többről szólnak: a magyarság közös kulturális emlékezetéről. Arról, hogy ezer éve a Kárpát-medencében élünk és azon kevés nép közé tartozunk, amelyeknek olyan gazdag a történelme, hogy az év összes hétvégéje nem lenne elég a hagyományőrzőknek mindent feleleveníteni.
Aki tehát szívesen részt venne egy izgalmas és szórakoztató időutazáson, az látogasson el egy várfesztiválra és ne hagyja ki jövőre a Tatai Patarát!
Jámbor-Miniska Zsejke
Fotó: Csákvári Zsigmond
