Lék a koponyán

Palotaforradalom – Hazatérhetnek-e végre az erdélyi történelmi családok? (1.)

A XXI. századi erdélyi főnemesség megpróbáltatásait, restitúciós küzdelmeit bemutató sorozatunk újabb helyszíne Erdély egyik legelhagyatottabb vidéke. Küküllőváron, a festményekre kívánkozó Bethlen–Haller-kastély alatt szórványban él a magyarság – mégsem burkolózik az elmúlás melankóliájába. Egy talpraesett lelkész és Haller Béla gróf vezetett bennünket az elvesztett, mégis újraépíthető világban.

Helló, drágám, hogy vagy?
– Jól, mióta a férjem avanzsálták, rengeteget járunk az operába. Már láttuk a Lóheringet és a Kármolt. Tegnap épp Picsininek a Tócsáját néztük meg, tudod, szívem, a prostituáltak páholyában ültem, és végtelen elegáns voltam. Az új ruhám volt rajtam. Elől mélyen deportálva, hátul kissé dekorálva, s az egész után két méter slájm úszott” – dicsekszik az egyik Bukarestbe felkerült székely asszony a másiknak.

A Zsigmond Győző Három kismacska, kettő közülük kommunista című gyűjteményéből (Pont Kiadó, 1997) idézett anekdota származhatna bármelyik korból és bármilyen beszédhelyzetből, amikor uborkafára felkapaszkodott hölgyek vagy urak büszkélkednek „feltűnő” műveltségükkel. Ám a fenti párbeszédnek fele sem volt tréfa a kommunista Romániában. A Kárpátok géniusza, a négy elemit végzett Nicolae Ceaușescu azon fáradozott, hogy fejedelmibb legyen a fejedelmeknél – bár pompakedvelését nem övezte túlságosan kifinomult ízlés.

Amikor nemrégiben megnyílt a bukaresti Primăverii-villa, amelyben a Ceaușescu család negyedszázadon át tengette napjait, és az érdeklődő turisták megcsodálhatták a nyolcvanhelyiséges palotát a 15 hektáros park közepén, némi képet kaphatott a nyugati világ is a kommunista fényűzésről. Miközben Románia éhezett, a városlakók fűtetlen, sötét blokkban nyomorogtak, ahonnan minden további nélkül kerülhettek sokkal pokolibb helyre egy rosszkor elmondott vicc miatt, a Kárpátok géniusza aranycsapból pacskolta magára a vizet, bútorait is arannyal vonatta be, és hatalmas medencében úszkálhatott.

A Nyugat jó ideig tenyerén hordozta Románia kommunista fejedelmét, mert a „felvilágosult” Ceaușescu nem volt hajlandó részt venni Csehszlovákia 1968-as lerohanásában – miközben birodalmát a szovjet érdekszféra egyik legabszurdabb bugyrává alakította át. Hosszú uralkodása alatt a Kárpátok géniuszának arra bőven jutott ideje, hogy az 1945 – pontosabban 1918 – után módszeresen megkezdett elitcserét sikeresen levezényelje – csakúgy mint kelet-közép-európai diktátor kollégái. Megingathatatlan ellenpontot épített fel a hagyományos társadalmi vezetőrétegekkel, a történelmi, szellemi és gazdasági arisztokráciával szemben.

Miközben sleppjével együtt ő is másolta annak hagyományos mintáit – persze nem túl hatékonyan. Ion Mihai Pacepa, a Nyugatra szökött kémfőnök Vörös horizontok című emlékirataiban felidézi a diktátorfi, Nicu elvtárs „úri” szórakozási szokásait. A külföldi kommunista pártoknak fenntartott vendégházban ünnepelték a főemberek az új külügyminiszter kinevezését:

„A pincér osztrigával teli ezüsttálcát hozott.
– Tedd le ide, középre – parancsolta Nicu az asztalra mutatva. – Van rajtuk valamilyen fűszer?
– Csak frissek és nyersek, Nicu elvtárs – válaszolta a pincér.
– Meg kell őket fűszerezni, te idióta. Ez nem istálló, ez egy VIP-klub!

Bizonytalan mozdulatokkal felmászott az asztalra, és levizelte az osztrigákat, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyiket »megfűszerezze«.”

Hiába lett vége hivatalosan a kitelepítésnek, hiába kecmereghetett ki a régi erdélyi arisztokrácia a pinceodukból a hatvanas években – akkoriban épült fel a bukaresti Primăverii-villa is –, többé nem osztottak lapot neki. A társadalom régi fejeit újak cserélték le, s ez a történelmi gátlások nélküli, friss arisztokrácia betöltötte az „elavultak” helyét.

A viccnek koránt sincs vége:
„– Azt hiszem, tévedtél, drágám, mert a gladiátor az nem virág, hanem egy fűtőtest, amelyiket egy amerikai mérnök menstruált.
– Én nem adok a tanításodra, drágám, mert a férjem engem így perforált, s ő nagyon okos, a vállalatnál mindenben lótusz-faktusz, s az igazgatója is mondta, hogy ő itt a legszifilizáltabb.”
Ez a riport mindenesetre a fejekről szól.

*

– Csúnyán bezúzták az úriember homlokát – mondja a lelkész alig titkolt büszkeséggel, és levilágít a gödör fenekére. Odalent gondosan meglékelt koponya látszik besüppedve a földbe, valósággal kettészakította az ütés, ráadásul az elkövető biztosra ment, ugyanis a fej a megtermett férfiú csontváza mellett pihen. – Buzogánnyal vagy csákánnyal csinálták, utána meg lefejezték, aztán a szentélybe, az oltár alá temették – magyarázza a lelkipásztor. – Az biztos, hogy nem akárki lehetett az illető, szentélybe csak kimagasló, gazdag embereket, hadvezéreket, urakat temettek.

Borzongva egyensúlyozunk a mély üreg szélén, amely a templom szentélyében tátong több más veremmel együtt. Nagy az összevisszaság a félhomályos épület belsejében: földhányások, festékes vödrök, föltornyozott téglák mutatják, jelentős átalakítások folynak idebent.

Barabási Endre nem hétköznapi pap. Mivel nem hétköznapi faluban szolgál, e tulajdonságára szüksége is van gyülekezetének. A fiatalember olyan magabiztossággal közlekedik a felszántott templomszentélyben, mintha építőmesterből, régészből és persze lelkipásztorból gyúrták volna össze. Nagy, mondhatni, emelkedett céljai vannak, miközben két lábbal áll a földön – de ha kell, akár a föld alatt is. Barabási Endre ugyanis elhatározta, hogy – ha nem szentségtörés ilyesmit mondani – ötcsillagos templom emelkedik majd a falu szívében.

Nem omladozó szórványtemplom szórványgyülekezetének lesz a szórványlelkésze, hanem megtartható, tovább építhető közösségé és annak házáé. Mely a világ minden tájáról idevonzza a magyarokat – meg a külföldi turistákat –, akik olyasmit láthatnak e falak között, amit sehol másutt.

Ráadásul Barabási Endre mindezt kivételesen ellenséges közegben álmodta meg, amelyet zsigerig átjár a helybéli románság nacionalizmusa. Ha nem találkozunk a lelkésszel, nem valószínű, hogy betesszük a lábunkat Küküllővárra.

Kilépünk a földúlt szentélyből, és a templomdomb oldalából vetünk egy pillantást a nem túlságosan barátságos falura. A Dicsőszentmártontól néhány perces autóútra fekvő kis településen még a szocializmusban vagy a két háború között épült házak húzódnak meg a Kis-Küküllő partvidékén, a határozott ívben emelkedő dombok között. E házak talán egyetlen jellegzetessége, hogy az átlagosnál több köztük a hupipiros és a neonzöld színű. A távolban előtűnik a küküllővári várkastély szigorú, bástyás tömbje is az egyik magasabb földháton.

A református templom szomszédságában ott van persze a románok kéttornyú, csillogó görögkeleti egyháza. E dombok között ma a lakosság szűk negyede magyar, míg a négy községet magába foglaló küküllővári „comuna” egyhatoda az. Egyharmada meg cigány a 2011-es népszámlálási adatok szerint. Az itteni románság viszont erdélyi viszonylatban is olyan elsöprően nemzeti érzelmű, hogy kitesz háromszáz százalékot is, ha formában van.

– Jönnek hozzám a románok: Domnu Párintye, osszuk el Erdélyt – mondja Barabási Endre sokat sejtető mosollyal. – Hát mit akarnak azon elosztani, mondom nekik, hiszen az mind magyar volt! De én azt mondom, ha pozitív ember vagy, akkor nem lehet baj. Most már a románok is próbálnak magyarul szólni: Békesség Istentől, tiszteletes, mondják. Amikor 2013-ban idekerültünk, összetörték a gyülekezeti háznak a kerítését, kimondottan nacionalista indítékból. És most, hogy kitettük a templomban a magyar zászlót, jönnek, hogy: „Nem teszik ki a román zászlót is?”

Mire én: „Miért, a román templomban kiteszik a magyar zászlót?” Nemrég az önkormányzat határozatot hozott, hogy a műemlékekhez kirakjuk a táblákat három nyelven, köztük magyarul. Az más kérdés, hogy összetörik, de sebaj, újra kirakjuk. Hozzászoknak lassan, lassan. Csak kell alakulni.

Küküllővár magyarságát nem lehet azzal vádolni, hogy nem alakult az idők során. Legfőbb alakulását az 1241-es tatárjárás során követte el, amikor – egy töredékes párizsi adat szerint – harmincezer embert mészároltak le ezen a lapályon. Aztán addig-addig alakultak a magyarok, amíg az írmagostul kiirtott, majd újra benépesített falu román többségbe jutott. És e többség történetírása Küküllővárat – pontosabban Cetatea de Baltăt, magyarul Mocsárvárt – ma már mint a középkori, Kárpátokon túli Románia előretolt erdélyi helyőrségét határozza meg.

– Akárhol ássunk le a templomdombon, mindenütt emberi csontok jőnek elő – mondja a lelkész. – Miért csak magyarokat öltek meg itt a tatárok, szoktam feltenni a tízpontos kérdést. Azért, mert csak magyarok éltek itt – nevet csendesen Barabási Endre.

Ezt, a tömegsíron magasodó református templomot akarja feltámasztani most Barabási Endre, s tervéhez megnyerte a magyar kormányt is. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, a Teleki László Alapítvány közreműködésével épül, javul a leromlott állapotú istenháza, amely a különlegesen fontos erdélyi templomok között is a legfontosabbak közé tartozik. Magja feltehetően már 1060-ban állt, amikor a magyarok hagyományőrzőbb rétege még javában lovat áldozott, forrásokat meg fákat imádott, és nem felejtette el, hogyan kell hátrafelé nyilazni. Az eredetileg kéttornyú, háromhajós bazilikát „többszöri háborúskodások rendjén”, amint a lelkipásztor fogalmaz, jó néhányszor felégették, majd újjáépítették – most éppen megint ez utóbbi üdvözítő szakaszban járunk.

– Állandó múzeumot rendezünk be a szentélyben, a templomnak e kihasználatlan részében, sőt konferenciáknak is helyet adunk a felújítás után – sorolja a terveket Barabási lelkész. – És természetesen bejárhatóvá tesszük a padlásteret is…
Hogy mi az ördögnek kell egy régi templom padlásterére turistákat szabadítani?
Az ördögért magáért.

*

„Kicsi meghalásokat elviselni tudni naponta – s a semmiből a semmibe kapaszkodva, a semmit átalakítani tudni valamivé, amire építkezni, jövőt teremteni lehetne” – írja le a pokolra küldött erdélyi magyar arisztokrácia magatartását gróf Kornis Gabriella Elődök és utódok című úttörő könyvében (Unikornis Kiadó, 2002). Ez a makacs, szinte felfoghatatlan kitartás volt az igazi ellenpontja a felkapaszkodottak dáridójának, az aranycsapoknak és a limuzinoknak.

A minden ízében elegáns és a szó legigazabb értelmében nemes Haller Béla gróffal Marosvásárhelyen találkozunk. Szikár alakjával, váratlanul kifinomult és megengedő mondataival mintha XIX. századi regény lapjairól lépne elő. Haller gróf középiskolai tanár, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas-gimnázium szecessziós tömbjében oktatja olasz és francia nyelvre, műveltségre diákjait. Meg ennél valamivel többre is.

– Hogyan viszonyulnak főnemesi származásához a tanítványai?
– Szemérmesen hozzák szóba, ha kimegyünk szünetre, esetleg megemlítik, hogy a nagymamájuk a grófnál, azaz édesapámnál szolgált… A szülőkben is van ezzel kapcsolatban visszafogottság, megmaradt a diszkréció a témában – mosolyog Haller Béla. – Én pedig, ameddig lehet, hallgatok róla, hiszen az emberek többsége nem szereti a született előnyöket…
– Még ha nincsenek is…
– Igen, még ha nincsenek is – nevet. – Azt hiszem, nem programszerűen meg elvek mentén kell erről beszélni, hanem viselkedéssel, attitűddel.

Haller úr ugyanakkor úgy véli, a nemesi lét fizikai alapja, a szűkebben vett földbirtok, amelyért az elődök egykor felelősséget vállaltak, most már nem létezik. Viszont a felelősségvállalás igen – általánosabb értelemben. Az erdélyi főnemességnek ma komoly nemzedéki gondjai vannak: a nagy öregek rendre eltűnnek, a középgeneráció pedig magára marad sok öröklött kötelezettséggel és több-kevesebb tudással a múltról.
– Ehhez e helyzethez többféleképpen lehet viszonyulni – gondolkodik el Haller gróf.

– A legkevésbé szerencsés az, amikor valaki úgy érzi, hogy születésénél fogva öröklött minőségnek a birtokába jutott, és ennek csak az előnyeit próbálja megélni. Ha valaki ezt bonyolultabban érzi át, és lelkiismereti kérdéssé változtatja, akkor viszont arra kell gondolnia, hogy ez a világ sokak szemében irányadó lehet. Bizonyos szellemiséget, bizonyos értékrendszert nekünk kötelességünk továbbvinni és képviselni saját létezésünk által. Tudniillik a mai világ az ellenkező irányba halad. Igyekszik csökkenteni az egyén kötelezettségeit, a lelkiismeretét felszabadítva. És rengeteg régi kötelezettséget intézményekre áthárítani. Idéznék egy graffitit: „Jézus Krisztus meghalt, és ötvenezer szociális munkás lépett a helyére” – valahogy így alakul a mai világ. A térfigyelő kamerák sem tudják a lelkiismeretet pótolni, és a szociális intézmények sem képesek a jóság helyébe lépni. Ezt nekünk kell tovább képviselni, és talán vállalásaink mértékének a rendkívüliségéről kellene ránk ismernie annak, aki kívülről néz.
– Ez lenne a XXI. századi erdélyi arisztokráciának a szerepe?
– Igen, ebben a szellemben próbálunk összegyűlni a Castellum Alapítvány kereteiben – bólogat Haller Béla, aki az erdélyi fő- és köznemeseket összefogó, érdekeiket képviselni igyekvő, marosvásárhelyi központú alapítvány elnöke.
– Ahol lehet, és ahol egyáltalán van erre nyitottság, próbálunk bizonyos tévhiteket eloszlatni. Van, aki dührohamot kap az arisztokrácia emlegetésétől, és rengeteg történelmi mulasztást ró fel neki. Mások pedig a feltétlen tisztelet és rajongás állapotába kerülnek. Az igazság valahol a kettő között van, de mindig kiemelendő a jóhiszeműség.

Az 1993-ban alapított Castellum Alapítvány évente többször kürtöli össze tagságát, életút-beszámolókat, történelmi előadásokat, irodalmi műsorokat hallgatnak, tapasztalatcserélő fórumként megosztják egymás között a restitúciós harc jogi fifikáit. Összegyűlnek március 3-án, a kitelepítés évfordulóján. Megalakulásukkor a sorsközösség volt a szervező elv, a meghurcoltak és leszármazottaik adták a magot. Ma már a Magyarországról és Nyugatról visszatelepültek is erősítik soraikat.

Nagyjából kétszáz főből áll a tagság, inkább már a fiatal, illetve a középnemzedékből verbuválódik, sőt, ismeri el az elnök, manapság nyitnak a még fiatalabbak és a nem tagok felé is. Zajlik a vérfrissítés, származástól függetlenül, és a bálokon a régi arisztokrácia keveredik az újjal. De ez már nem megállítható és talán nem is megállítandó folyamat…

Miközben a Bolyai-líceum előtt beszélgetünk, valaki krétát hajít ki az egyik ablakon, csaknem vállon találja Haller Bélát. A tanár úr szelíden mulat magában. „Semmiből egy új, más világot teremtettem” – az iskola udvarán álló Bolyai János-szobor talapzatára vésve ez olvasható magyarul és románul. Gróf Haller Béla derűjét szemmel láthatóan életének azok az évtizedei sem koptatták el, amikor a másik világból éppen semmit teremtettek körülötte.

*

– Akinek nem nyomja bűn a vállát, annak nincs miért félnie – mondja Barabási Endre lelkész kissé kihívóan, és olyan sebesen kapaszkodik fel a rozoga tyúklétrán, mintha egész életében tengeri vitorláson szolgált volna. Mi azért nem bízunk mindent a lelkiismeretünkre, és ügyefogyottan tapogatjuk ki az utat fölfelé a szúrágta, papírvékonyra koptatott deszkákon, amelyeken jó néhány nemzedéknyi pap, harangozó és professzor mászott fel négykézláb, nyakig galambszarosan, hogy útba ejtse a templom legrejtelmesebb zugát. A padlástérben ugyanis egy évszázada csodájára járnak annak a jelenésnek, amely a középkortól arra szolgált, hogy észvesztő félelmet ébresszen az emberek szívében.

De egyelőre mi még csak a karzat magasságában csüngünk. Barabási Endre megmutatja a szerény kis falusi orgonát, a múlt századfordulón készült Brassóban, és 1960-ban vásárolta meg az egyházközség a közeli Magyarherepe református gyülekezetétől, melynek többé nemigen volt szüksége rá, mivelhogy kihalt.

– Egyetlen félmagyar ember él még ott, de a templom teljesen el van hanyagolva – legyint Barabási lelkész, és folytatjuk a felfelé kapaszkodást. Közben megtudjuk azt is, hogy a szomszédos Küküllőfajsz Árpád fejedelem unokájának a nevét őrizte meg, azonkívül az sem sokat, mert egy fia magyar nem lakja a falut, de már vagy négyszáz éve így van ez. Szóval a küküllővári református templomot hamisítatlan szórványvidék veszi körül, ahol a szász településekre benyomuló cigányság és az évszázados (évezredes) jogokra hivatkozó románság jelenti a satu két pofáját.

A függőleges művelődéstörténeti előadás akkor szakad félbe, amikor arcunktól néhány centiméterre feltűnik a pokol jobbágya. A padlástér sarkában jutottunk ki, a templomtető alatt kuporgunk meggörnyedve, és arra a pontra szegezzük tekintetünket, amelyet Barabási Endre megvilágít. Lélegzetünk bennakad, ahogy bennakadhatott 1901-ben Kelemen Lajos kolozsvári levéltárosé is, amikor a korabeli lelkész felcibálta ide, mondván, megmutatja neki a fedél alatt, a torony falán Bethlen Gábor arcképét. De nem a fejedelem arcképe volt.

Amit Kelemen Lajos felfedezett, arra egész Európában, de feltehetően a világon nincs példa: a „hihetetlennek tetsző értesülésre a szinte életveszélyesen rossz létralépcsőn a padlásra jutva, nem csekély meglepetéssel és csodálkozással a jelzett helyen egy hatalmas festett tatárfejet találtam. […] ezt a tönkrejutástól elhelyezése kímélte meg.”

Barabási Endre éppen hatásszünetet tart, amíg döbbenten vizsgáljuk a ferdén metszett szemű, vékony bajuszos, ritkás körszakállú tatárfejet széles karimájú kalapjával. Emberbőrszínű volt eredetileg a fej, erős rózsaszínű, amikor Kelemen Lajos megpillantotta. Nyakát négysoros gyöngy nyaklánc díszítette, a szemírisz barna, az orr már akkor le volt törve. És az egész arcképet, ennek a tatár katonának a portréját, aki az ázsiai pusztákról ellovagolt egészen Erdélyig, de talán még az Adriai-tenger partjáig is, hogy utolérje IV. Béla királyunkat, szóval ezt a tatárfejet körben lobogó vörös lángok övezik. A gyehenna tüze.
– IV. Béla fogadalmat tett az Adria partján, ha egészséges leánygyermeke születik, azt Istennek szenteli, hogy a Jóisten szabadítsa meg Magyarországot – Barabási Endre ott gubbaszt velünk a tető szűkös szegletében, ahogy centiméterről centiméterre megvizsgáljuk a falból kissé kidomborodó, csorba orrú úriembert.
– Ahogy megszületett Szent Margit, és Istennek szentelték, 1242-ben a tatárok váratlanul kivonultak Magyarországról. A sásból, erdőből előjöttek a megmaradt küküllőváriak, és a torony északi falára felfestették ezt a tatárfejet mindenkori emlékeztetőül, hogy ne fordítsanak hátat Istennek, mert a Jóisten akár a tatárokon keresztül is megbünteti a róla megfeledkező embereket.

Folytatjuk

Margittai Gábor – MajorAnna – www.magyaridok.hu