Miféle csata volt ez? Emlékszem, a Petőfi-szobortól indultunk...
Fortepan-történetek
Most már értem, hogy miért nem mehettél gimi után egyetemre egy ideig. Miért nem ezeket a történeteket mondjátok el nekünk? Mindig a politikával jöttök, az erőviszonyokkal.
– Igen, fiam, az a sapkás kamasz zsebre dugott kézzel én vagyok a képen. Tüntetni mentünk. Fekete betűs március 15. volt 1987-ben. Ünnepnek hívták a sima munkanapot. Folytassam? Csak mert múltkor félbeszakítottál, amikor a rendszerváltó pártokról kezdtem beszélni, hogy ezek az ósdi politikai dolgok nem érdekelnek téged.
Hát jó… Független sétának mondtuk akkoriban. Szótlan tiltakozás, mert Kádárék mindent összemostak. Forradalmi Ifjúsági Napoknak nevezték, hogy a negyvennyolcas forradalmat, a Tanácsköztársaságot és az oroszok bejövetelét együtt kell köszönteni. Hivatalosan. Már megvolt a korábbi séta menetrendje. És azt is tudtuk, mire számíthatunk, különösen az előző évi, a nyolcvanhatos lánchídi csata óta.
Miféle csata volt ez? Emlékszem, a Petőfi-szobortól indultunk, átvágtunk a Vigadó téren, aztán fel az Alkotmány utcába. Amerre megfordultunk, csoportokban csapódtak hozzánk a fiatalok. Mire a Kossuth térre értünk, lehettünk vagy háromezren, talán többen is. Nem voltak beszédek, indulók meg effélék. A menet élén tíz srác egy hatalmas nemzeti színű zászlót vitt kifeszítve, és mi bandukoltunk utánuk. Óriási rendőri készültség várt mindenütt. A Parlamentnél elénekeltük a Himnuszt meg a Szózatot, páran elkiáltották magukat, hogy Éljen Magyarország! Éljen Erdély! Éljen a 12 pont! Aztán vonultunk tovább, át Budára. A Bem-szobortól a Lánchíd felé vettük az irányt, de váratlanul rendőrsorfalba ütköztünk. Még nem ütöttek, csak tömegesen igazoltattak. Lackótól meg tőlem is begyűjtötték a személyit. Azt hittük, itt a vége a sétának, de nem, váratlanul szétnyílt a kordon, felengedtek minket a hídra, amely akkor már üres volt.
Rossz érzésünk támadt, megtorpantunk, az eleje visszafordult. A híd torkolatát azonban rendőrkordon állta el. Maradt a lehetőség, hogy végigmegyünk, ám akkor láttuk, hogy a pesti oldalt is lezárták. Harapófogóba kerültünk. Lassan megindultak felénk, és amikor találkoztak az addigra pár százra fogyatkozott tömeggel, elkezdődött a módszeres gumibotozás.
A hídon is igazoltattak, és csúnyán elvertek mindenkit, akinél nem volt személyi. Már hogyan lett volna, hiszen korábban ők szedték el tőlünk! Így jártunk mi is. Lackónak felszakadt a fejbőre, ömlött belőle a vér, én a vállamra, hátamra kaptam rendesen. Akinek hosszú volt a haja, vagy szakállat viselt, attól papírt sem kértek, csak úgy, magánszorgalomból ütötték őket. Valahogy lejutottunk a hídról. Még láttam, ahogy két rendőr elhurcol egy fiút az átjáróba, és ott rugdossák a földön fekvő szerencsétlent. Lackót támogatnom kellett, mert nem látott a saját vérétől.
Másnap a Szabad Európa Rádió beszámolt az egészről. Akkor nevezték el lánchídi csatának a mi sétánkat. Egyoldalú csata volt, mondhatom. Látod, azért a következő évben megint elmentünk. Csak azért is…
A fiú: – Most már értem, hogy miért nem mehettél gimi után egyetemre egy ideig. Miért nem ezeket a történeteket mondjátok el nekünk? Az osztályban én vagyok az egyetlen, aki tudok valamit a rendszerváltásról, de a lánchídi csatáról, és arról, hogy benne voltál, én is most hallok először. Mindig a politikával jöttök, az erőviszonyokkal, ilyen izmus, olyan izmus meg az árok, amely egyre mélyül, de ez a duma nagyon messze van tőlünk. Otthon a srácoknak nem mondanak semmit, még ötvenhatról is több hangzik el, mint arról, hogy mi volt itt harminc évvel ezelőtt. De nekünk, 17-18 éveseknek az is fényévre van, ami tíz éve történt. Érted? Amúgy töriből az utolsó fejezet a rendszerváltás, Antall József meg a többiek, de nem tanulja senki, mert akkor már mindenki az érettségi tételeire készül. Ezért a tanárok is hagyják a francba az egészet. Érdektelenek vagyunk? Inkább magunkra hagyatottak. Lánchídi csata. Vágom. Holnap elmondom a haveroknak. Lackó bácsinak meg üzenem, hogy jófejség volt, amit csináltatok. Akkor iszunk egy sört? Tudom, tudom, én alkoholmenteset.
Gazsó L. Ferenc – www.magyarnemzet.hu
