Nagy feltűnést keltett augusztusban Beer Miklós váci megyés püspök, aki több nyilatkozatában is megemlítette: egyházmegyéje súlyos paphiányának megoldását az arra méltó családos férfiak felszentelésében látja.
Magyar katolikus püspökök közül ilyen véleményt még soha senki nem fogalmazott meg nyilvánosan.
A szocializmus erősen korlátozott nyilvánossága következtében a II. vatikáni zsinat utáni látszólagos és valódi „földindulásokról”, nagy változásokról a hazai katolikus világ csak kis mértékben értesült a hetvenes-nyolcvanas években. Az államilag engedélyezett tájékoztatást az egyházi médiumokban is erősen cenzúrázták. A határon kívüli, főként itáliai és ausztriai magyar nyelvű egyházi könyv- és folyóirat-kiadás a hazai lelkipásztori szolgálatot segítette, és a modern teológiai ismereteket igyekezett eljuttatni a vasfüggöny mögé.
Ehhez hasonló preferenciái voltak az alternatív belső nyilvánosságnak, a meglehetősen nagy számú egyházi szamizdatnak. A titkos vagy félillegális-félnyilvános egyházi irodalom ebben az időben írógéppel és indigóval, kezdetleges stencilgéppel készült, plébániákon és más közösségekben lehetett hozzájutni a „kiadványokhoz”. A sokszor komoly kockázatot vállaló előállítók számára nyilvánvaló volt, hogy sürgetőbb az állami beszorítottság következményeit orvosolni, mint híreket szolgáltatni a nyugat-európai nemzeti egyházak útkereséseiről.
KÍVÜLÁLLÓK SÜRGETÉSE
Teljesen azonban nem kerültek el minket a nyugat-európai egyházi hírek, részben azért, mert a diktatúra enyhülésével mind többen léphették át a vasfüggönyt, s hozták haza tapasztalataikat a Lajtán túli európai katolicizmusról, részben az állami hírközlés – bizonyára nem minden célzatosság nélkül – időről időre megszellőztette a problémákra és visszásságokra utaló információkat. Például 1969 tavaszán VI. Pál pápa közeli munkatársának, Giovanni Musantének diszpenzációs (felmentési) kérelméről értesülhettek a magyar hírfogyasztók, valamint Lima volt püspökének, Mario Renato Cornejo Radaverónak az esetéről, aki még kérelmet sem adott be, hanem egyszerűen elhagyta hivatalát.
Mindez nálunk az MSZMP központi lapjában jelent meg. A Népszabadságban és más periodikákban minősítették is a papi nőtlenséget, elavult, középkori intézménynek bélyegezve, a cölibátus melletti kiállást pedig szélmalomharcnak nevezve, pedig a katolikus egyház történetében ezt megelőzően is voltak már hasonló helyzetek. Bizonyára mindig is lesznek egyházfegyelmi problémák – a papi nőtlenségtől függetlenül is. A cölibátus vitatásának komoly története van, ráadásul a papi nőtlenség értelmét kétségbe vonók a XVIII–XIX. század óta nagyon egységes politikai preferenciákat mutatnak: a cölibátus eltörléséért a haladó erők harcolnak, míg a támogatóik a sötét középkor fenntartásában érdekeltek.
A XX. század második felében az egyház közeli elhalásában reménykedő marxista ideológusok és kiszolgálóik számára minden botrány, széthúzás és viszály – de még egyszerű vita is – kapóra jött. Sokszor a jó szándékú kezdeményezéseket is örömmel tüntették fel a belső bomlás jelének. A cölibátus kérdésével kapcsolatosan pedig bőven vannak ilyenek. A zsinat utáni légkörben nyugaton számos meggondolatlan eset történt, olykor meglehetősen együgyű érvelésekkel próbáltak meg változásokat kieszközölni.
Fotó: Reuters
RRenegát katolikus papok gyerekeinek keresztelője a Fülöp-szigeteki Lambuanóban. Régen tartó vita
A hetvenes években elterjedt vélekedés volt a nyugat-európai klérus körében, hogy a Szentszék rövidesen felülvizsgálja a papi nőtlenség kérdését; 1970 elején például arról a tréfás esetről számoltak be a korabeli bulvárlapok, hogy egy alpesi falucska plébánosa, amikor az egyházi tulajdonban lévő birtok fölött sífelvonót létesítettek, az építtetővel kötött szerződésben száz szabadjegyet kért a hozzájárulásért. De azt is írásba foglalta, hogy amennyiben Róma eltörölné a cölibátust, felesége és gyermekei számára további szabadjegyeket fog igényelni. Elöljárói nyomására visszavonta ugyan a szerződést, ám talán sohase fogjuk megtudni, miért kezelte leendő családi tulajdonként az egyházközség földjét.
Skandináv püspököknek a cölibátus felülvizsgálatára vonatkozó kezdeményezése vélhetőleg az egész keleti blokkban visszhangot keltett. John W. Gran oslói püspök vezetésével a hetvenes években javaslatokat fogalmaztak meg a papi nőtlenség felülvizsgálatára. Még Suenens belga bíboros, a II. vatikáni zsinat egyik meghatározó alakja is önálló kezdeményezéssel állt elő, azt tanácsolta, hogy a mind nagyobb paphiány orvoslására engedélyezni kellene a házas családapák felszentelését. Ebből is látszik, hogy nincs új a nap alatt, legalább félszáz éve fel-felbukkan az a vélekedés, hogy korrigálni kell a papi nőtlenségre vonatkozó előírásokat.
A cölibátussal kapcsolatos viták persze nem az 1960-as, 70-es évek társadalmi és egyházi változásaink köszönhetők. Az indulatok jóval régebbiek. Nem csoda, hogy Sipos István egyházjogász már 1913-ban így kezdte a papi nőtlenség történetéről szóló könyvét: „Alig van az anyaszentegyháznak még egy intézménye, mely annyira foglalkoztatná a közvéleményt, melyet annyian gyűlölnének, melyet annyi támadás ért volna és érne napjainkban, mint a celibátus, a papok nőtlensége.” Mindez nagyon is jól illeszkedik a huszadik század elejének mentalitásába. Éppúgy, mint napjainkéba. Az viszont elgondolkodtató, hogy körülbelül a francia felvilágosodás óta miért érdekli ennyire a magukat nem kereszténynek vallókat a papi nőtlenség, s miért nem fogadják el, hogy mégiscsak az egyház belügyéről van szó.
„A papi celibátus kérdése elsősorban a katolikus papokat és szerzeteseket érinti – állapította meg 1941-ben megjelent könyvében Tower Vilmos pápai prelátus. De félszázados tapasztalatom szerint e tárgy még jobban érdekli a világi közönséget. Nemcsak a katolikusokat, hanem a másvallásúakat is.” A papi nőtlenség iránti felfokozott érdeklődést mutatja a huszadik században az is, hogy a korszak nagy hazai összefoglaló munkája, az 1931-ben megjelent Katolikus lexikon több mint három hasábon keresztül részletezi a cölibátus teológiáját és történetét, megemlítve, hogy a tridenti zsinat 24. ülésén hittételnek nyilvánították, hogy a latin egyház a nagyobb rendek viselőit cölibátusra kötelezi.
A papi nőtlenség kérdése azóta is élénken foglalkoztatja a vallástalan és nem katolikus közvéleményt is. Nem véletlen, hogy amikor 2009-ben, a papság évében nagyon irányítottnak és összehangoltnak tűnő támadás érte a katolikus egyházat és főként a klérust, legtöbben a kívülállók közül kezdték ismét sürgetni a cölibátus azonnali eltörlését.
A papi nőtlenség a II. vatikáni zsinat után és a rendszerváltás előtt elsősorban nem a hazai egyházi nyilvánosságot tematizálta. Katolikus közösségekben legföljebb magánbeszélgetésekben alkottak véleményt a kérdésről, miközben a cölibátus teológiájáról és történetéről elemi és magasabb szintű hitoktatáshoz jobb híján teológiai jegyzeteket és az 1950 előtti szakirodalmat használták. Úgy látszott, minden nehézség ellenére a magyar katolikus egyház problémáinak sorában ez nagyon sokadlagos.
A hazai egyházi közvélemény tudomásul vette, hogy a II. vatikáni zsinat atyáinak elsöprő többsége – 2390 igen szavazat ellenében csupán négy nem állt – a cölibátus megtartása mellett döntött, és a II. Általános Püspöki Szinódus a szolgálati papság kérdésében hasonlóan vélekedett. Ezt megelőzően 1970-ben megerősítette a cölibátus intézményét a német és a spanyol püspöki kar, majd némi közjáték után a holland lelkipásztori zsinat is.
Az 1983-ban II. János Pál által kihirdetett Codex Iuris Canonici, Az egyházi törvénykönyv 1985-től olvasható magyarul, és ebből mindenki számára egyértelmű lehet a római katolicizmus állásfoglalása. A cölibátust a törvénykönyv Isten különleges ajándékának nevezi, amely segítségével szabadabban szentelhetik magukat a klerikusok Isten és ember szolgálatára.
„PÁLYAMÓDOSÍTÁS?”
Magyarországon a rendszerváltás után a történelmi egyházak legfontosabb feladata az ideológiai korlátozás káros következményeinek mielőbbi megszüntetése, a hitoktatás presztízsének visszaállítása, az oktatási intézmények kérdése, az egyházi tájékoztatás, plébániai munka – egyszóval az új evangelizáció volt, amely nem a nyugat-európai társadalmakat befolyásoló fogyasztói materializmus miatt lett sürgető, hanem annak nyomorúságosabb, keleti formájának következményeként.
A teendők talán kissé elfedték a gondokat, de az aligha véletlen vagy csupán az érintettek, a római katolikus papságot házasként vállalni akarók gyenge érdekérvényesítő képességének következménye, hogy a cölibátus többé-kevésbé nyílt bírálatával is először a Nyugat-Európából hazatelepült, az egyházi hierarchián kívüli fórumokon találkozhattunk. 1992-ben jelent meg az Egyházfórum Könyvek sorozatban Kamarás István Júdások vagy Péterek? című kommentált esettanulmány-gyűjteménye.
A „Religiográfia a pályamódosító papokról” alcímet viselő munka rendkívül leleményesen sejteti mind a papi nőtlenséggel, mind a magyar katolikus egyházzal, mind a rendszerváltás utáni politikai jobboldallal kapcsolatos bírálatát. Maga a cím is nyelvi ötlet: Kamarás azért használta a „pályamódosítás” kifejezést, mert az általa interjúvolt ötven kiugrott pap között megítélése szerint nem volt hitehagyott, csupán a nőtlenséget nem voltak képesek vállalni, ezért megszegték az egyházjog 277. kánonját.
Sokan fogadták kitörő örömmel Kamarás könyvét, de talán még többen bírálták a később németül is megjelentetett munkát. Az egyházüldözések idején leghosszabb börtönbüntetést elszenvedő katolikus pap, Lénárd Ödön sokak véleményét mondta ki, amikor így fogalmazott: „Mikor gondolta az egyház, hogy a papság »pálya«, amit »módosítani« lehet?” Már itt nyilvánvaló lett, hogy a vitát alapvető ismerethiány és a terminológiai különbségek okozhatják.
A cölibátussal kapcsolatos tájékozatlanság csökkentésére jelentette meg a Központi Papnevelő Intézet 1994-ben Alfons Stickler bíboros könyvének magyar fordítását, A klerikus celibátust. Az osztrák főpap rövid összefoglalásával a „bizonytalanságot” – valójában a tudatlanságot – akarta csökkenteni. Biblikus és történeti forrásokat idéz a papi nőtlenség nyugati és keleti gyakorlatával kapcsolatban, valamint részletezi a cölibátus teológiáját.
Hasonló témáról szól Jáki Szaniszló, akinek először angolul kiadott könyvének magyar fordítása 1998-ban látott napvilágot A papi cölibátus teológiája címmel. Más megközelítésből, elsősorban lélektani ismeretekkel felvértezve írta meg könyvét Gerdenio Sonny Manuel jezsuita szerzetes, amely Élő cölibátus címmel jelent meg 2016-ban magyarul.
Egyszóval amikor Beer Miklós váci megyés püspök a papi cölibátus kérdésében több helyen nyilvánosan fejtette ki véleményét, a klerikusi nőtlenségvita már nálunk is meglehetősen komoly és figyelmen kívül aligha hagyható előzményre tekintett vissza. A rendszerváltás után a felsoroltakon kívül is számos könyv és tanulmány jelent meg a kérdésről, és ha a hozzánk közel álló német szakirodalomban sokszoros terjedelemben olvashatunk is a papi nőtlenségről, e területen sem valószínű, hogy a minőség mennyiségbe csap át: a sok hangulatkeltő, nyomásgyakorlás szándékával íródott cikk, tanulmány és vélemény igazságtartalma növekedne a számosság okán.
A 2017. augusztusi kiújult cölibátusvitában az is kérdéseket vet föl, hogy az írott-nyomtatott szövegek szerint rövid idő alatt jelentős változások következtek be a püspök úr véleményében, ám ezt a tömegtájékoztatás nemigen vette észre. Először talán Réti József 2015-ben megjelent interjúkötetében olvashattuk Beer Miklós cölibátussal kapcsolatos gondolatait.
Ez a könyv akkora visszhangot ugyan nem váltott ki, mint a Magyar Narancsban, a SZEMlélek blogon, és az ezeket idéző, más fórumokon nyilvánosságot látó püspöki mondatok – hiszen könyvet sokkal kevesebben olvasnak –, viszont dokumentálják, hogy Beer Miklós régóta töpreng a kérdésen, és két év alatt vagy jelentősen megváltozott a véleménye, vagy még kissé ingadozik azzal kapcsolatosan, milyen előnyök várhatók nős férfiak pappá szenteléséből. „Azt gondolom, ha nős embereket is pappá szentelhetnénk, az önmagában még nem oldaná meg a paphiány súlyos, nemzetközi kérdését” – nyilatkozta 2015-ben.
Fotó: MTI–Koszticsák Szilárd
Beer Miklós
SZENTSZÉKI ELUTASÍTÁS
Talán Ferenc pápa egyes megnyilvánulásai is bátoríthatták, például hogy 2014-ben magánkihallgatáson eszmét cserélt Erwin Kräutle amazóniai prelátussal, aki hatalmas, lelkipásztorilag alig ellátott területe helyzetének javítását abban látja, hogy az eukarisztia megünneplése ne legyen cölibátusban élő paptól függő. Szándékait állítólag Ferenc pápa is támogatta, kérve, hogy a püspökök és a regionális püspöki konferenciák terjesszenek be javaslatot.
A váci megyés püspök vatikáni levélváltásának története kicsit zavaros. A Beer Miklóssal készült, 2015-ben megjelent „Szeressek ott, ahol gyűlölnek” címet viselő interjúkötetben azt olvassuk, hogy az egyházmegye két, családos állandó diakónusa írt levelet Rómába, ugyanis, mint püspöküknek is elmondták, papok akarnak (!) lenni, nem diakónusok.
A választ azonban Beer Miklós kapta: „úgy látszik, Magyarországon nem elég kimerítő a teológiai oktatás, azt ugyanis illene tudni, hogy papok csak nőtlen férfiak lehetnek” – szólt a válasz. – Kicsit pofonnak éreztem az egészet – reagált Beer Miklós, aki megállapította, hogy a felvetés aligha jutott el a pápáig, hiszen Ferenc pápa nyilván nem fogalmazna így.
Úgy tűnik azonban, a váci megyés püspök vagy nem elégedett meg a szentszéki elutasítással, vagy a történet a sajtó jóvoltából népmesei módon alakulni kezdett, hiszen 2017 augusztusában újból előkerült a cölibátus felülvizsgálatát kezdeményező püspöki levelezés, méghozzá jelen időben:
„– Tervezi-e, hogy ezen törekvéséről tájékoztassa az ön elöljáróit?” – kérdezi Beer Miklóstól Gégény István 2017. augusztus 10-én. – Tervbe vettem – válaszolja a megyés püspök. – Konkrétan Ferenc pápának fog írni? – Igen – fejeződik be az interjú. Azt persze nem tudjuk, mikor történik meg mindez, de ha még aznap, augusztus 10-én leült a számítógépe elé, nagyon gyorsan választ is kapott, hiszen szeptember 7-én a Magyar Narancsnak adott interjújából kiderült, hogy már meg is érkezett a szentszéki üzenet. Sajnos a cölibátussal kapcsolatos felvetés ezúttal sem jutott el Ferenc pápáig, ám legalább egy szentszéki hivatal válaszolt rá, elutasítólag. Ismét?
Ha kétszer is megtörtént az eset, most már a váci megyés püspök is egészen biztos lehet Róma álláspontjával kapcsolatban. De számos tanulságot vonhatunk le a hazai reakciókból is. P. Barsi Balázs például arra emlékeztetett, hogy a paphiánnyal szemben sokkal inkább hívőhiány van. Magyarországon és Európa számos országában is.
A Katolikus Válaszon Szerdahelyi Miklós Raymond Leo Burke bíborost kérdezte, többek között a váci megyés püspök fölvetéséről. Burke bíboros elmondta, hogy nem számít változásra a cölibátussal kapcsolatban. A „kipróbált férfiak” – viri probati – felszenteléséről viszont elmondta: reméli, „hogy kizárólag a viri probati lesz felszentelve – abban az értelemben, ahogyan Római Szent Kelemen először használta ezt a kifejezést: vagyis azok a férfiak, akik a szemináriumi formálás egy megfelelő időszakán keresztül bizonyítottak”.
Az augusztusról szeptemberre áthullámzó cölibátusvita sok egyéb mellett a teológiai képzésre is ráirányította a figyelmet. Alighanem éppen ezeket a fogalmakat kellene alaposan tisztázni, hogy a dialógusoknak akár csak kis értelmük is lehessen.
Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu
