Marokkó – Ne bízz az utca gyermekeiben…
Mintha Agrabahban lennénk! – emlékszem, ez volt az első mondat, amely Marokkóban járva elhagyta a számat. Gyermekként már-már megszállottan rajongtam a Disney Aladdin-történetéért, így nem csoda, hogy a rengeteg árus, aranyedény és pálmafa láttán a mesevilág arab birodalma jutott eszembe.
A marokkói főváros főtere első ránézésre maga a mediterrán káosz: szinte alig lehet mozdulni a földön árult portékáktól, az arab nők hennatetoválásokat készítenek, a rögtönzött módon felállított sátrakban pedig esténként a legbátrabb turisták fanyalodhatnak rá a marokkói street foodra.
A Jemaa el-Fna téren mégis leginkább a – szintén a meséből ismert – kígyóbűvölő-muzsika nyűgözött le, amelynek rögtön a nyomába is eredtünk. A hang forrása már kevésbé volt bizalomgerjesztő: pár szakállas arab öregúr próbált kígyókat akasztani a mit sem sejtő turisták nyakába, és bánatomra egyikük engem is „elkapott”.
Nem a kezembe nyomott kígyótól rémültem meg (az szemmel láthatóan mozdulni sem tudott), hanem attól, hogy az egyik úr játszi könnyedséggel nyúlt a kezemben lévő telefonom után, majd profi fotós módjára elkezdett vele fényképezni. „Foto! Foto!” – magyarázta, az arab férfiak pedig máris mellettem termettek, hogy készítsünk egy közös, kígyókkal tarkított képet.
Sokkal boldogabban távoztam volna Marokkóból, ha itt véget ér a történet, ugyanis perceken belül pénzt („paper money! paper money!”) kezdtek követelni az általam sosem kért fotókért. Utólag azt mondhatom, hogy itt kaptam az első igazi ízelítőt Marokkóból, és ekkor ébredtem rá arra, hogy bizony sokkal gyanakvóbban kell viszonyulnom a „kedveskedő” helyiekhez.
A következő pofon órákkal később, egy kisebb téren következett, amikor is – már óvatosabban, de még mindig inkább naivan – étterem után kezdtünk kutatni.
Magyarországon és Európában az a szokás, hogy ha betérsz egy étterembe, a jobb helyeken asztalt ajánlanak, a kisebb étkezdében pedig magad foglalsz helyet, és várod a kiszolgálást. A marrákesi téren ez egészen másképp működött: az egyik étterem teraszához érve azt vettük észre, hogy a pincérek egymásra licitálva asztalokat pakolnak elénk, így nem volt más választásunk, mint a legerőszakosabb kiszolgálónál helyet foglalni.
A folytatás is garantált meglepetéseket, ugyanis az éttermünk melletti étkezdék tulajdonosai meglehetősen rosszul viselték, hogy „elvesztettek” bennünket, ezért a szemünk láttára dulakodásban törtek ki.
„Ők miattunk verekednek?” – kérdezgettem kissé rémülten, majd ráeszméltem, hogy a dühös éttermesek tömegében aligha tudnánk elhagyni a helyszínt. Szerencsére pár perc múlva akadt egy rátermett felszolgáló (valószínűleg észrevette döbbent arcunkat), aki étlapot nyomott a kezünkbe, és hamarosan élvezhettük a marokkói egytálételt, a tajine-t.
Ételekben és italokban egyébként nem igazán bővelkedik a marokkói konyha, de megnyugtató, hogy amit ajánlanak, arra nem lehet panasz. A drágább marrákesi éttermekben a kiszolgálás sem torkollik verekedésbe, sőt az Európából érkező turistákat szinte a tenyerükön hordozzák. Csak amiatt kell óvatosnak lennünk, hogy a rendelés alkalmával az arab pincérek általában győzködni kezdenek bennünket, miért nem a jobb minőségű (értsd: drágább) ételeket választjuk.
Ugyanez a jelenet számtalanszor megismétlődött a Marokkóban töltött napok alatt: legyen szó tevegelésről vagy égetett edények vásárlásáról, egyszerűen nincs olyan helyzet, ahol ne kényszerítenének minket alkudozásra. Joggal használom a kényszer szót, hiszen jobban szeretem tudni, hogy minek mennyi az ára, erre pedig a marrákesi bazárban esélyem sincs.
Persze akadnak olyan turisták is, akiknek kifejezetten jól áll az utcai biznisz: egy fiatal német srác a szemem láttára vásárolt meg egy bőr irodai táskát kétszáz marokkói dirhamért, méghozzá úgy, hogy a portéka „kikiáltási ára” ezer dirham volt. Az alkudozások zöme nagy adag játékossággal történik: általában a helyi árus és az idegenek is élvezik az üzletelést.
A régi sikátorokban bolyongva arra is figyelnünk kell, hogy nem éri meg segítséget elfogadni a marrákesiektől, a felnőttek ugyanis egy kis útbaigazításért is pénzt kérnek, a fiatalabbak pedig gyakran szándékosan terelnek minket a rossz útra. Utóbbi csapdába több alkalommal beleestünk, hiszen ki gondolná egy 12-13 év körüli fiúról, hogy a turisták becsapása jelenti számára a szórakozást?
Versenyt rendeznek maguk között, a nap végén pedig megszámolják az eltévedt turistákat – magyarázza a szállásadónk, Fatima, majd hozzáteszi: a Marokkóba érkezők általában tudják, hogy ne bízzanak az utca gyermekeiben. Ez bennem csak a kiruccanás utolsó napján tudatosult, hiszen akkor eszméltem rá, hogy viszonylag sok pénzt költöttem a „mini arabokra”.
Az utcán és parkokban sétálva ugyanis rendszeresen megesett, hogy négy-öt éves kisgyerekek ajánlgattak nekem sütit, cukorkát vagy papír zsebkendőt. „One dirham, lady!” (csak egy dirham, hölgyem!) – mondogatták hatalmas kék szemmel, a mit sem sejtő női turista pedig persze hogy osztogatta az egydirhamos (körülbelül harmincforintos) érméket.
Arra is akadt példa, hogy pár dirham reményében már idősebb, tinédzser srácok akartak átsegíteni a zebrával ellátott úttesten. A helyiek mentségére legyen mondva, hogy természetesen nem kötelező elfogadni a segítséget, és a legtöbbször azonnal megértik, ha nemet mondunk.
Az utcai „játékok” mellett a reptéri ellenőrzés is rengeteg türelmet igényel az utazók részéről, hiszen túlzás nélkül állíthatom, hogy a légikikötőbe való ki- és bejutás órákig tart. Viccesen akár azt is megjegyezhetném, hogy bármelyik uniós intézménybe vagy európai parlamentbe könnyebb a bebocsájtás, mint a marrákesi reptérre. Az őrök ugyanis többször is átvizsgálják a csomagjainkat, az útlevél-ellenőrzésnél pedig igenis rákérdeznek a számukra nem világos részletekre.
Esetemben például sokperces fennakadást okozott, hogy – megint csak naiv módon – elárultam a foglalkozásomat, mire az illetékesek még több papírmunkával nyugtázták, hogy európai újságíró érkezett az észak-afrikai országba. „Ez már tényleg túlzás” – mondogatta egy magyar hölgy a harmadik csomagátvilágítás alkalmával, de ne legyen kétségünk afelől, hogy a biztonságiak sem szórakozásból ellenőrzik a turisták ezreit!
Én épphogy megnyugtatónak találtam a fokozott védelmet, hiszen idén túl sokszor kellett papírra vetnem a „marokkói származású elkövető” szólamot. Ennek ellenére a marokkói közbiztonság helyzetére sem lehet rosszat mondani, a turistákkal tömött nevezetességek közelében ugyanis rengeteg a rendőr, és az is megesett, hogy épp az egyenruhások kergették el a közelünkből a csibész utcagyerekeket.
Judi Tamara – www.magyaridok.hu
