Kiállítás – Korniss Péter fotói a Magyar Nemzeti Galériában
Nap mint nap szembejön a kerek arcú, fejkendős lány. Nem igaz, ő mozdulatlan, én megyek vele szembe nap mint nap. Vonzza a tekintetem, pedig félig hunyt szeme nem is rám, hanem arra a férfira tekint, akiből csak egy szalmakalap részlete látszik. Széles arcának méltóságteljes kifejezése, rezzenéstelen tekintete nem is madonnás – régebbi idők emlékét sejteti, s talán épp irántunk való kíméletből maradnak azok a pillák örökké félig lesütve.
A kiállítás reklámjaként is használt fotó, amelyet az idén nyolcvanéves Korniss Péter évtizedekkel ezelőtt készített, sok más mellett nevezhető mára klasszikusnak. Legtöbbjük reprodukciója albumban is többször megjelent már, de most újra eredetiben láthatóak a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából.
Korniss egyike a külföldön legismertebb fotósainknak, saját generációjában pedig nagy valószínűséggel egyenesen a legismertebb magyar fotográfus. Sokféle megbízatás kötődik nevéhez, ez a mostani kiállítás mégsem az életpálya szélességére, hanem annak mélységére, az egy irányba futó szálakra összpontosít, mindössze arra az öt sorozatra, amelyeket Korniss Péter a legfontosabbaknak tart.
Ha a vezetett látogatások egyikére sincs módunk ellátogatni, akkor is VIP-résztvevői lehetünk a tárlatnak, mivel minden egyes ciklust maga Korniss mutat be különböző időkből származó, néhány perces videóspotokban.
Férfi plakátokkal, 1997 © Gerendai-gyűjtemény
Korniss Péter első emblematikus sorozata az 1970-es években Erdélyben készült, fekete-fehérben. Az Állami Népi Együttest fotózva, a néptánc iránt érdeklődve jutott el Székre és környékére, ahol ekkor még a hagyományos életforma továbbélését fedezte fel a magyarországi széles közönség számára.
Az önismétlés kísértésének ellen tudott állni a siker ellenére, egy évtizeddel későbbi vendégmunkás-sorozata tudatosan fontos, politikai szempontból egyáltalán nem kockázatmentes és sajnálatosan máig aktuális témát dolgoz fel. A tiszaeszlári Skarbit Andrások életét ekkoriban negyedmillió ember élte Magyarországon.
A vidéki lehetőségek beszűkülése sokakat késztetett kétlaki életformára, többé-kevésbé mindkét helyszínen kívülállóvá, idegenné téve az érintetteket. Hogy Korniss számára a kérdés mennyire személyes, és nem csupán társadalmi, még kevésbé művészeti jellegű volt, mi sem bizonyítja jobban, mint Skarbit élete privát dokumentumainak mostani bemutatása (iskolai bizonyítvány, családi fotó), vagy a sorozat lezárulta után évtizedekkel készült kép az elárvult tiszaeszlári házról.
A kilencvenes években a Ceaușescu-rendszer bukása után kinyíló határok, a hagyományos paraszti világ felbomlása feletti sóhajtozás helyett Korniss inkább a nézőpontváltást választja. Nem hagyja hidegen a jelenség, de zseniális ötlettel más kontextusba helyezi a kérdést. Visszatér a fotótörténet kezdetekor kényszerűségből alkalmazott beállított portréhoz. A fotózott emberek ösztönösen ünnepélyes tartást vesznek fel, nemcsak a nézőben, bennük is felidéződnek a nagy- és dédszülők. A kép elméleti fókusza nem a visszásságokra és a hagyományok elvesztésére, hanem a történelem túlélőinek erejére, tartására tevődik át.
A kiállításon látható utolsó két ciklus is ezt a vonalat viszi tovább. A betlehemezőkről készített sorozat, amely egy ősi népszokásunk városi továbbélésének szépségét és anakronizmusát vetíti elénk, már kevesebbet tükröz a korábbi sorozatok személyességéből.
Betlehemesek a lakótelepen, 2010 © Szalóky-gyűjtemény
Kifejezetten erre a kiállításra készült az utolsó ciklus. A jómódú (budai) polgároknál háztartási vagy szociális munkát végző, gyakran népviseletbe öltözött erdélyi asszonyok a drága bútorok és műtárgyak között feszengve, idegenül jelennek meg. Nyoma sincs a korábbi magabiztos tartásoknak, a merev beállítás most kiszolgáltatottságukat hangsúlyozza.
Mint Beke László korábbi tanulmányában rávilágít, a Korniss-fotók nemigen férnek be tökéletesen egyetlen műfaji kategóriába sem. Nem tisztán riportképek, nem is pusztán szociografikus alkotások. Kornisst nem a saját emlékművének építgetése-csiszolgatása hajtja. Neki valóban az sikerült, ami csak nagyon keveseknek: a humanista és művészi szempontokat összekapcsoló szemlélet tökéletesen autonóm, saját út megvalósításához vezetett, mely nemcsak járhatónak bizonyul egy életen keresztül, hanem alkotójának a korábbi évtizedektől kezdve egészen napjainkig kiemelt helyet is juttat, művészileg és morálisan egyaránt.
(Korniss Péter: Folyamatos emlékezet. A kiállítás megtekinthető 2018. január 7-ig a Magyar Nemzeti Galériában)
Nagy Villő – www.magyaridok.hu
