Ereklyekultusz – A legtöbb Szent Imre-relikvia külföldről került vissza
Az egyházjog megkülönböztet kiemelkedő és közönséges ereklyéket. Igazán hitelesnek csak a jóváhagyott ereklyét tekinti: ezek eredetiségét egyházi hatóság igazolja, s maga az ereklye zárt, lepecsételt tartóban van elhelyezve. Teljes bizonyossággal azonban csak ritkán állíthatunk bármit a szentek régmúltból ránk maradt relikviáiról.
Vajon mi szükség van egyáltalán a mai ember számára sokszor nagyon bizarrnak tetsző ereklyékre? A rossz kalandfilmek szerzőinek véleményével ellentétben az ereklyék nem sűrített varázslatok. A katolikus egyházban a szentek és boldogok relikviái a legkorábbi időktől nagy tiszteletet élveznek. Ehhez hasonló kultusz más vallásoknál is fellelhető, de a kereszténységen kívül nemigen küzdenek az ereklyék talizmánszerű használata ellen. Az ereklyetisztelet megfelelő mederbe terelése a nagy teológusok minden iparkodása ellenére sem nevezhető teljesen sikeresnek.
A vértanúkkal, szentekkel kapcsolatos tárgyak kultusza abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy az ember lelki-szellemi valója testben, vagyis az anyagban ölt formát. Ezért élvezhet tiszteletet a csont, a vér, a ruhafoszlány, vagy bármi, ami a szent életéhez köthető. A frissen megkeresztelkedett magyarság a késő ókori Pannónia, majd Szent István népe erkölcsi értelemben vett legkiválóbbjainak földi maradványait és hátrahagyott tárgyait ugyanolyan tiszteletben részesítette, mint ami bárhol a keresztény világban látható.
Ősi szokás szerint a szilárd oltárok alá vértanúk vagy más szentek ereklyéit helyezték el, s a nagy templomok kincstárai Magyarországon is gyűjteni kezdték a relikviáikat. A növekvő tisztelet anyagi értelemben is felértékelte az ereklyéket. A „kereslet” megnövekedése miatt egyre több ereklye áramlott az országba, és alighanem nálunk is megkezdődött a hamisítás. Sokszor maguk az uralkodók tettek szert különlegesen értékes relikviákra. Az egyik legnevezetesebb Remete Szent Pál földi maradványa volt, amelyet Nagy Lajos király az itáliai hadjáratáról vitetett a budaszentlőrinci pálosok templomába.
A hamisítások mellett megkezdődött a maradványok elaprózódása. Ez a világegyházban már a legkorábbi időkben lezajlott. Erre utal Szent Fructuosus legendája, aki 258-ban halt vértanúhalált, majd állítólag megjelent a földi maradványait lelkesen osztogató híveknek, és kifejtette a széthordás miatti rosszallását. Az ereklyék különösen túlzó tisztelete végső soron a Szent Jobb legendájából is kiolvasható, Mercurius szokatlan történetéből ugyanis akár a törvénytelen lopásra, akár még a hamisításra is következtethetünk.
A Szent Istvánt követő kanonizált Árpád-házi szenteknek többnyire kevesebb földi maradványuk maradt napjainkra, mint az országalapítónak. Az első magyar király fia, Imre herceg még apja életében, 1031 szeptemberében meghalt. Egy varsói kódex szerint a herceg a vadászbaleset után még nyolc napig élt, s a nyolcadik nap kilencedik órájában lehelte ki lelkét.
A források – köztük legendájának – szűkszavúsága miatt időről időre felmerült, hogy halálának oka nem lehetett a vadkan támadása. Néhány kisebb jel alapján Szegfű László arra a következtetésre jutott, hogy Imre herceg Vazul trónkövetelő összeesküvésének lett az áldozata. Egy Janus Pannonius-epigramma mellett erre utalna a Képes Krónika miniatúrája is, amely egyetlen képen ábrázolja Szent Imre temetését és Vazul megvakítását.
Imre testét a fehérvári bazilika altemplomába temették, valószínűleg még az egész templom felszentelése előtt. Sírjánál nagyon korán csodák történtek, és 1038 novemberében, két hónappal István kanonizációja után, László király Imrét is szentté avatta. A legtöbb ereklye a felemelés, az elevatio előtt, a sír kinyitásakor válhatott tisztelet tárgyává.
A történelmi Magyarországon legalább negyven település és száz körüli templom őrizte Szent Imre emlékét, s elég valószínű, hogy ezek közül jó néhányban volt is a szent életű herceghez köthető ereklye. Kutatók szerint az oltárra emelést követően a koponyát különválaszthatták testétől, és a fejereklyéjét Imre sírkápolnájában helyezték el állandó tiszteletre.
Divald Kornél feltételezése szerint ez a herma azonos a melki apátságban őrzött robusztus fejereklyetartóval, melyet tévesen tulajdonítanak Szent Kálmánénak. Ha igaz a hipotézis, a XII. századi ezüstözött réz királyfej úgy került az apátságba, hogy Miksa császár katonái 1490-ben betörtek a koronázóvárosba, kifosztották a székesegyházat, és elrabolták az ereklyetartót.
A szabad rablásról Bonfini részletesen is beszámolt, szerinte a katonák valóban bejutottak az Istenanya templomába, de a lopástól mégis visszarettentek, mert kiderült, hogy Miksa súlyos retorziót helyezett kilátásba a szent épületek fosztogatásáért. Ettől függetlenül persze elvihettek néhány tárgyat. Divald Kornél szerint ez történt Szent Imre hermájával is, melyet a császár később a melki bencés apátságnak ajándékozott, ám az évszázadok során feledésbe merült, hogy az ötvöstárgyban kinek a csontjait őrzik.
A többi fehérvári Szent Imre-relikviáról Szerémi György is megemlékezett. II. Lajos, majd Szapolyai János udvari papja a Magyarország romlásáról című emlékiratában arról számolt be, hogy István és Imre ezüstládikában őrzött ereklyéit 1526-ban, a mohácsi katasztrófa után elvitték Fehérvárról. A szerző annyit említ még, hogy a ládikákat Tokajban társzekérre rakták, de hogy mi történt a továbbiakban, nem tudni.
A Magyarországon őrzött középkori Szent Imre-ereklyék többsége a történelem zűrzavarai közepette eltűnt vagy megsemmisült. Ez történt az egyik Nagyvárad közeli középkori zarándokcélponttal, a bihari Hegyközszentimre monostorával s vele együtt értékes ereklyéivel is. A hagyomány szerint a vadkan okozta baleset a közelben történt, itt veszítette életét a súlyosan sebesült királyfi. A monostor a Berettyó teraszán állhatott, a mai Monostordombon, de ennek emlékét már csak az egyik szőlő neve őrzi. A helyszínen mélyszántáskor faragott köveket és faldarabokat fordított ki az eke.
Székesfehérváron és Hegyközszentimrén kívül a középkori Esztergomban is őriztek nagyobb darabot Szent Imre földi maradványaiból. A székesegyház kincstárának régi katalógusaiban olvasható, hogy Imre herceg aranyozott ezüst kézereklyetartója volt birtokukban. Még egy 1553-as jegyzékben is szerepel a kincs, vagyis a török elől sikerült elmenekíteni, mára azonban eltűnt.
Hacsak nem azonos azzal az ereklyehármassal, amely az 1528-as leltárban szerepel először. Ma egy 1854-ben készült ereklyetartóban láthatók a jelentős méretű relikviák. István koponyájából egy körülbelül kétcentis darab, és bordájából egy öt centiméteres.
Szent Imre karcsontjából egy hat centi hosszú, egy centi átmérőjű darabka. A László földi maradványaiból származó partikula azt követően lett az esztergomi káptalané, hogy a szent király nagyváradi sírját 1565-ben – János Zsigmond rendeletére – felforgatták, és a csontjait szétszórták. Ezek közül sikerült Szegedy Benedek kanonoknak néhányat megmentenie, s a bizonytalan helyzetre való tekintettel a Nagyszombatban működő esztergomi főkáptalannak elküldenie.
A legtöbb ma is ismert hazai Szent Imre-relikvia a hódoltság után került elő, és amennyire nyomon követhető sorsuk, külföldről kerültek az országba. Ilyen például Mária Terézia ajándéka a trencséni jezsuitáknak. A királynő két ezüst ereklyetartót küldött a felvidéki városba, az egyikben Szent István, a másikban Szent Imre csontszilánkjával. Hogy honnét származnak a maradványok, biztosan nem tudható. A két rokokó ötvösmunka ma a Nemzeti Múzeumban van.
Eredetét tekintve a még középkorhoz köthető Szent Imre-ereklyék java talán most is a határokon kívül van. Az aacheni székesegyház magyar kápolnáját 1358–1366 között IV. Károly császár építtette, majd a kápolna elkészülte után egy évvel Nagy Lajos király gazdagította értékes adományokkal. Oltárt kapott benne Szent István, Szent László és Szent Imre, s a király természetesen ereklyéket is küldött Imre pilisi apáttal, aki különleges ereklyetartókat is vitt a Maas folyó közelében fekvő városba. Máig őrzik a középkori magyar ötvösművészet remekeit, gyertyatartókat, ereklyetartókat és három Szűz Mária-képet. Nem csoda, hogy a magyar zarándokok kedvelt célpontja lett Aachen, és a székesegyháznak állandó magyar papjai is voltak.
Szintén a középkorban kerülhetett egy nagyobb Szent Imre-ereklye Passauba. Ennek története meglehetősen kalandos, Zsigmond király ugyanis visszahozatta Magyarországra Hohenlohe György esztergomi érsekkel (1421–1423), tehát mindenképpen 1421 előtt kerülhetett a német püspöki székhelyre.
Sokáig azonban a relikvia nem volt Magyarországon, mert Albert király (nálunk 1437–1439 között uralkodott) újból visszajuttatta Bajorországba, ahol bizonyosan volt más városban is Szent Imre-ereklye: egy 1493-ban megjelent kis könyv alapján feltételezhetjük, hogy a bambergi dóm is őrzött Szent István és Szent Imre földi maradványaiból valamit. A könyv szerzője megemlítette a történelmi kapcsolatot is: hiszen Szent István Szent Henrik nővérének, Gizellának volt a férje, Szent Imre pedig Szent Istvánnak a fia. A könyv közli a relikviákat tartalmazó ereklyetartók rajzát is.
Rómában is lehet több Szent Imre-ereklye. Az egyiket 1867. június 29-én Szent Péter vértanúságának ezernyolcszázadik ünnepén Simor János hercegprímás, a káptalannal és az egyházmegye papságával vitte egy értékes ereklyetartóban. De Imrén kívül Szent István és Szent László partikulája is szerepelt a Szent Péter-székesegyház kincstárának szánt ajándékban.
Az újból Magyarországra került Szent Imre-ereklyék közül a legjobban dokumentált a budai ciszterci Szent Imre-templom maradványa és a székesfehérvári ereklye. A két ujjcsontdarab
Aachenből érkezett 1930-ban, s a kölni érsek jóvoltából kerülhettek ismét Magyarországra. Székesfehérváron a Szent Imre titulusú ferences templomban is őriznek a fiatalon meghalt herceg csontjából egy kis darabot. Egy kis Szent Imre-ereklye 1967. augusztus 20-án újból Rómába került.
Ez is Aachenből érkezett, és a Szent István-zarándokház kápolnájának fölszentelésére küldték – Szent István ereklyéjével együtt. A szertartást Carlo Confalonieri bíboros, a Püspöki Kongregáció proprefektusa végezte, a Magyar Püspöki Kart Zemplén György, a Pápai Magyar Intézet rektora képviselte. Az ereklyéket az aacheni káptalan tagja, Peter Firmenich ünnepélyes kísérettel vitte a kápolnába a középkori magyar ereklyetartó pontos másolatában.
A balatonalmádi Szent Imre-plébániatemplomban a harmadik évezred elejétől István-, Gizella- és Imre-ereklyét is őriz. Az előzményhez szervesen hozzátartozik, hogy 1957-ben a budai vár Szent Jobb-kápolnáját Pintér Sándor almádi plébános megmentette a pusztulástól.
A legfontosabb magyar ereklye őrzésére szolgáló kápolnát Lotz Károly tervezte, aranymozaikja Róth Miksának köszönhető. A súlyosan megrongálódott építményt a kommunista hatalom nem kívánta megőrizni, s így sikerült Pintér Sándornak átszállíttatni és újraépíttetni a templom bal oldalán emelt hasonmás almádi kápolnában. Ereklyéje azonban csak 2001-ben lett Szabó János plébánosnak köszönhetően. A kápolna először egy kis Szent Jobb-töredéket kapott. Majd 2002-ben Szent Imre-relikviával, 2007-ben Boldog Gizella-ereklyével gazdagodott. Ugyanabban az évben került egy kis Szent Imre-ereklye Lakitelekre. Az Erdő Péter bíboros által hitelesített csontszilánkot Bábel Balázs, a Kalocsa–Kecskeméti Főegyházmegye érseke adta át Bagi Ferenc plébánosnak. Az ereklye átmenetileg a tiszaújfalui bencés nővérektől kapott monstranciába került a Jézus Szíve-plébánián.
A szent életű királyfi földi maradványai a történelem viharai és Szent Imre tiszteletének következtében távoli településekre kerültek. Az ereklyék többsége olyan apró, hogy mai technológiai ismereteink mellett aligha lehetséges az azonosításuk. De erre talán nincs is szükség.
Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu