Magyar katonák a Doberdón.
Ami ma remek borok hazája, kisebb-nagyobb ligetekkel benőtt, dimbes-dombos terület, az száz éve maga volt a pokol az alföldi magyar földművesek, iparosok, tanítók és nemesek számára. Ahol ma gondozott, akár még festőinek is mondható katonatemetők rejtőznek a ligetek szélén, ott egykor felfoghatatlan erejű és kegyetlenségű öldöklés folyt, méghozzá néhány terméketlen négyzetkilométerért.
Ám ha ezek a négyzetkilométerek elvesznek, az olasz hadsereg akár Budapestig is elmasírozhatott volna, és akkor egészen máshogy alakul az első világháború utáni Magyarország története. Vagy egészen ugyanúgy…
„Doberdó! Ugye furcsa szó. Van benne valami dübörgésszerű komorság. […] Doberdó – egy krajnai szlovén falu neve. Egy akkor földig rombolt, kihalt falué, és a faluhoz tartozó határé. Mert éppen a határ a fontos. Doberdó falu a hozzátartozó határral, egy lapos, tíz-tizenöt kilométeres, köves fennsíkkal, egyik legvéresebb pontja volt az olasz front – isonzói szakaszának. Doberdó – magyarul úgy hangzik: dob… doboló… Talán a véletlen folytán kapták fel ezt az elnevezést, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér.
Ott van például Polozzo falu, Vermegliano vagy Monte Falcone… De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a katonaság, mert ebben a szóban asszociálódtak azok a pergőtüzek, vérfergetegek, amelyekkel egybefonódik az Isonzófront tizenkét csatájának emléke. Doberdónak már tizenöt végén is eléggé gyászos reputációja volt a hadseregben.
De tizenhat elején ez az elnevezés már egybehangzó volt a halálmezővel” – citáljuk Zalka Máté ezerszer idézett, de elégszer nem idézhető sorait arról a térségről, amely a magyar hadtörténelem és kegyeleti kultúra kiemelt pontja.
Kellene hogy legyen. De mivel a magyar köztudatban az egész első világháború emlékezete nincs a helyén, így a Doberdó is az egyik – mégis talán az egyik legkevésbé ismeretlen – eleme ennek a véres történetnek, amely éppen úgy szól az értelmetlen tömeghalálról, mint a helytállásról és a hősiességről.
A térség legkiválóbb magyar ismerői, a nem kizárólag a könyvtárak, levéltárak mélyén kutató, hanem a terepet lövészárokról lövészárokra bejáró és régészeti eszközökkel feltáró Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert sokat tesznek azért, hogy ez az áldatlan (és tudatlan) állapot gyökeresen megváltozzon.
2009-ben például kiadtak egy – akkoriban még nem túl nagy visszhangot kiváltó – alapművet, a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című munkát, amelynek köszönhetően aztán baráti-kutatói kör alakult ki „hivatásos” hadtörténészekből és saját családi költségvetésből kutató „civilekből”: a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány és blog, amely a mai napig a legkitűnőbb és legalaposabb fóruma az első világháború magyar kutatásának.
A szerzőhármas nemrégiben elérkezettnek látta az időt arra, hogy könyvüket – alaposan bővítve, a kor olvasási-befogadási igényeihez jobban hozzászabva – újra kiadják.
A monografikus igényű feldolgozásban olvashatunk többek között azokról a magyarországi toborzású közös és honvéd gyalogezredekről, amelyek a Monarchia határait védték a doberdói sziklákon; a sebesültápolás, a lelki gondozás, a temetkezés rendjéről a frontvonalak mögött; illetve személyes sorsokról és átfogó stratégiai elemzésekről is.
A könyv azért alapmunka, mert valóban minden sorát áthatja az a szándék, amelyet Pintér Tamás fogalmazott meg az előszóban: „reméljük, sokak számára nyer magyarázatot, hogy a Doberdó miért és milyen körülmények között vált fogalommá”.
(Pintér Tamás–Rózsafi János–Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében. Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2017, 368 oldal. Ára: 4500 forint)
Margittai Gábor – www.magyaridok.hu