A szerelmi ajándékoktól a cinteremig.
A magyar díszítőművészet, népművészet nem egyenlő azzal, amit a belvárosi butikokban ilyen címen akarnak a külföldi turistákra vagy a tájékozatlan hazaiakra rásózni. Ezt igyekszik az olvasó fejébe vésni már a könyv elején Szemerkényi Ágnes Magyar népművészet című áttekintő munkája.
Pedig fontos eligazodni a magyar népművészet világában, s nem csak azért, hogy különbséget tudjunk tenni a talmi és az értékes között. Az ismeretlen falusi „művészek”, mesteremberek alkotásai révén saját múltunkat is mélyebben és pontosabban tudjuk megismerni, megérteni, hiszen a hagyományos paraszti környezetben élők számára a népművészet tárgyai a mindennapi élet részei voltak.
Ehhez nyújt kiváló segítséget Szemerkényi népszerű ismeretterjesztő stílusban írt könyve. A szerző egyébként nem ismeretlen a néprajz – s ezen belül is a tárgyi kultúra – iránt érdeklődő művelt nagyközönség előtt: többek között társszerzőként jegyzi Kósa Lászlóval az Apáról fiúra című, 1975-től sok kiadást megért, hasonló tárgyú munkát is.
A könyv felvezetője a népművészet korszakainak ismertetése után azt boncolgatja, milyen szempontok szerint vizsgálható a terület. Lehet történetiségében, folyamatában bemutatni, de lehetséges szemlélni a felhasznált anyagok alapján is – éppen úgy, mint stílus vagy mesterségek szerinti felosztásban. Kutatható a népművészet egy-egy nagyobb egysége – például viselet, kerámia, bútorművesség – szerint, miként megállja a helyét a néprajzi-földrajzi vidékek szerinti vizsgálat is.
Kalotaszegi templom másolata a millenniumi kiállításon a Városligetben, 1896
Fotós: Fortepan
Jelen munka mégis ezektől eltérő csoportosításban tárgyalja a népművészetet. Igyekszik a paraszti életet egységében látni, belehelyezkedni a hagyományos kultúrába. Így a könyv azokat a helyszíneket és tereket mutatja be, ahol az emberek az egyes alkotásokat a mindennapokban használták. Ilyen közösségi tér a mindenki számára nyitott templom és a temető. Megtudhatjuk például, hogy a cinterem nem bádoggal borított szoba, hanem a templomot körülvevő, fallal kerített temetőt jelenti a görög-latin eredetű szó.
A nyitottak után jönnek a zártabb terek: a családi élet, a lakóház. Megismerhetjük a kaput, a szoba berendezéseit, funkcióit, valamint a konyha felszerelését, amennyiben ezeket a lakók, illetve helybéliek készítették, díszítették.
A módosabb házaknak megbecsült bútordarabja volt például a gondolkodószék. Ennek ülőhelye a szokásosnál nagyobb, karfáját kis faragott oszlopok támasztják, hátlapja pedig általában nem tömör, hanem két szélesebb lap köti össze az ülőrészt a felső keresztlappal. Ebbe a székbe csak a gazda ülhetett. A közösségi és a családi élet után tárul fel az egyéni világ, amelyben a viselet kap hangsúlyos helyet. Végül a személyes érzések bensőségét leginkább kifejező két nagy terület, a faragás és a hímzés következik – ezekből kerül ki ugyanis a szerelmi ajándékok hosszú sora.
(Szemerkényi Ágnes: Magyar népművészet. Holnap Kiadó, Budapest, 2017, 288 oldal. Ára: 3500 forint)
Mártonffy Attila – www.magyaridok.hu
