A fürdőkultúra a XIX. század közepétől szép lassan fejlődött ki a Balaton partján.
Balaton anno – Tavi fürdő- és gyógyhelyek
Kezdetben nem annyira a tóban való fürdőzés bizonyult vonzónak, mint inkább a különféle gyógyforrások, savanyúvíz- és gyógykúrák. Először a népi orvoslás terén alkalmazták a savanyúvízforrásokat. Eötvös Károly balatoni útikönyvében leírja, hogy Hévízen 1795-ben fabódékat építettek, s a tó meleg vizét gyógyító fürdőzésre használták.
A Balatonhoz közeli, kálcium-, magnézium-, hidrogén-karbonátos, hévízi csodató múltja valóban évszázadokra nyúlik vissza. A tó bőrre gyakorolt puhító hatásáról már a XIV. században is beszéltek, de a XVIII. századtól vált ismertté és kedveltté. A nagy helikoni mecénás, Festetics György varázsolta rendezetté, a területet feltöltette, és fürdőházat építtetett. Ekkoriban már betegségek gyógyítására használták, ahol zöldségkertet, kuglizóhelyet és parkot is létesítettek. Festetics halála után azonban a hévízi fürdő fejlesztése megszakadt.
Az igazi virágkor a két világháború között köszöntött be, amikor a Reischl család bérbe vette a fürdőt. Minden fürdőhelynek megvan a maga híres fürdőorvosa: Hévíz esetében Schulhof Vilmos teremtette meg azt az intézetet, amelyben elektroterápiás és laboratóriumi vizsgálatokat végeztek. Időközben strandfürdő és tavi fürdőház is épült.
Balatonfüred a Balaton partján fekszik, kezdetben mégsem a nagy tó, hanem a savanyúvíz tette híressé. A XIX. századi emberek nem igazán tanultak meg úszni. Ezért a korszak látogatói a savanyúvíz-fogyasztás miatt keresték fel nagy számban a fürdőt. Oesterreicher Manes József füredi fürdőorvos később, az 1820-as években néhány betegével a Balaton vizét is használtatta hideg fürdőként.
A XIX. század végére Balatonfüred már az elsőrendű magyar fürdők közé tartozott. Több nagy méretű szállójában és a nyaralókban közel hatszáz szoba állt a nyaralni vágyók részére. Évente kétezren keresték fel iszapos vize s a savanyúvíz miatt. A savanyúvízkúrát a XIX. század végére kiegészítették a balatoni fürdőzéssel, az iszappakolással, a tejsavó- és szőlőkúrával. Az ideérkezők – külföldi mintára – komplett gyógykezelést kaptak.
„Marketing” a siófoki strandon 1922-ben. Az itteni parti homokot a tengeri fövenyhez hasonlították a szakértők – Fortepan
A XIX. században különösen nagy hírűek voltak az érvágással és purgálással összekötött füredi gyógykúrák, amelyeket általában májusban tartották, ezért majálisnak nevezték el. Balatonfüredet már a XIX. század közepén nagyon sok szív- és érrendszeri beteg látogatta, így vált idővel a szívbetegek Mekkájává. A szénsavas fürdőzést – a klimatikus gyógyhelyek mintájára – a szívbetegségben szenvedőknek ajánlották. Időközben, a dualizmus békés időszakában, a filoxéravészt követően egyre több fürdőtelep létesült a tó közelében lévő egykori szőlőültetvények helyén. A korábbi neves szőlőtermesztő helyek: Almádi, Alsóörs, Révfülöp, Ábrahámhegy pár évtized alatt üdülőhellyé váltak.
Balatonalmádi sajátos helyet töltött be a XIX. századi part menti üdülőhelyek sorában. A század végén megnyílt az az intézet, ahol a korszak divatos gyógymódjai, az orvostudomány és a természetgyógyászat ötvözésével komplett gyógyprogramot dolgoztak ki. A gyógyházban bevezették a Kneipp-féle vízkúrát, a Rickli-féle nap- és légfürdőt, valamint a Lahmann-féle egészséges táplálkozási rendet.
A gyógyprogram több elemből állt. A légkúra során légsátrakat állítottak fel, amelyek éjszakázásra alkalmas, de tetejükön nyitott szobák voltak. A légkúrához tartozott a testmozgás, a torna, a labdázás is. Ezt nevezték légfürdőzésnek. A napkúrát 10 és 14 óra között alkalmazták, s erre a célra a Balaton víztükre felett emelt, felülről nyitott épületben mezítelenül fektették a betegeket a napra. A napfürdő után általában pokrócba göngyölték a testet, s annak izzasztását követően ledörzsölést, majd a Balatonban történő úszást
– a hullámok „erőművi hatását” – ajánlották, főként idült betegségek és gyulladások ellen.
A korabeli feljegyzések között találunk egy érdekes elnevezést: ez a zánkai Vérkút. Olyan ásványos forrásvíz volt, melyet a vas-oxidos vörös talajlerakódás színezett meg. Kesernyés, gyógyító vizére az 1830-as években fürdőházat építettek, amely sokáig rangos gyógyfürdőként működött. Köszvényre, kólikára ajánlották leginkább, de ivókúraként alkalmazták étvágytalanság, gyengeség, vérszegénység ellen is. Ekkoriban felcser is működött a településen. A XIX. század végére – mivel a helyet kevésbé karolták fel a korabeli befektetők – a vérkúti gyógymód szinte teljesen megszűnt, s már csak ivóvízként használták.
A XIX. század második harmadában egyre többen érkeztek a városi, poros levegőből a balatoni fürdőkbe pihenni, kikapcsolódni. A déli parton a vaspálya megépítése hozta meg a nagy áttörést. 1861-től Pest-Budáról Siófokot igen könnyen el lehetett érni. Siófokon 1871-ben nyitották meg a Magyar Tenger fürdőházat nyolcvan kabinnal és százszemélyes társalgóval. A fürdőházakat ősszel síneken gördítették partra. 1879-ben azonban az áradás tönkretette az építményt. Ezért 1891-ben a Siófoki Balaton Fürdő és Szálló Részvénytársaság 35 hektáros fürdőtelepet létesített díszes szállodákkal, parkkal, nyaralókkal.
Nyáron naponta húsz órán keresztül járt három gőzös is, amelyek egyike Füredet és Siófok partjait kötötte össze. A klasszikus értelemben vett fürdőélet az 1890-es évek elején vette kezdetét Siófokon: az első gyógyfürdő talaját tíz pesti orvos véleményezte, s parti homokját a tengeri fövenyekhez hasonlította. Ezt a homokot a déli partról az északi part egyes fürdőházai mellé is elszállították, de külföldre is jutott belőle, a mesterségesen kialakított strandfürdők számára.
A siófoki – és általában a tavi – hideg fürdőt idegi eredetű betegségekre ajánlották: idegzsába, ideggyengeség, neuraszténia kezelésére. A megfelelő gyógyulást itt is neves fürdőorvosok biztosították. Mivel e betegségek kezelésére korábban a tengerparti vizeket és levegőt javasolták, s a balatoni hideg fürdőzés hasonló eredményeket mutatott, ezért a korszakban azt hitték, hogy a Balaton hígított savanyúvíz vagy ásványvíz. Ehhez a téves balneológiai elképzeléshez kapcsolódott a balatoni iszapnak tulajdonított gyógyhatás is. Később Cholnoky Jenő, Lóczy Lajos és a neves Balaton-kutatók bebizonyították, mindez hibás feltételezés volt. Ám ez semmit nem vont le a Balaton értékéből, mert a tiszta és jó levegő, az édesvízi tó kellemes nyugalma valóban kárpótolta a vendégeket.
Később a pihenést, a kedvező gyógyhatásokat kiegészítették a szórakozási lehetőségek (tenisz- és tekepálya, galamblövészet, vívás, lovaglás), így a balatoni fürdőhelyeket kétféleképpen osztályozták. Mulattató és pihenőfürdő között tettek különbséget. A fürdőélet a parti fövenyen és a fürdőházak körül zajlott. A kabinokat pallókkal kötötték össze, melyekről lépcsőn mehettek a vízbe a nyaralók. Azok számára, akik nem tudtak úszni – sokan voltak így még ekkortájt –, a víz alatt padozatok és kosarak nyújtottak biztonságot. Elkezdtek épülni a villák: a favázas, tornácos építkezési stílus ma már csak nyomokban fedezhető fel, de egyértelműen az alpesi fürdőhelyek világát idézte.
A XIX. század végére kilenc nagyobb gyógy- és üdülőhely alakult ki a parton: Keszthely, Balatonfüred, Almádi, Siófok, Balatonföldvár, Lelle, Boglár, Fonyód és Balatonberény. A felsorolásból jól kitűnik: köztük már hat déli parti település található. A XX. század elejére átrendeződött a tavi fürdőkultúra, mely új korszakot nyitott a Balaton és a vendégek életében is. Czuczor Gergely bencés szerzetes és költő a füredi Panteon falán is olvasható, 1866-ban íródott sorai jól tükrözik a XX. századi tavi fürdőélet hangulatát és jellegét: „Lelked szép erejét / A sors hullámai / Edzik, e tó testednek / Nyújt vidor életerőt.” A harmadik évezredre sok minden megváltozott a Pannon-tenger vidékén, de Czuczor Gergely gondolatai „ércnél maradóbban” is hirdetik a Balaton napjainkban is érvényes, testre és lélekre gyakorolt csodálatos hatását.
www.magyaridok.hu – Kovács Emőke
