Európa lerohanása

A Szahara alatti térségben élők negyven százaléka tizenöt évnél fiatalabb.

A Föld összlakosságából jelenleg minden hatodik ember az afrikai földrészen él. Ez a mutató jó harminc év múlva, 2050 táján felkúszik négyre. 2100-ban már minden harmadik földlakó afrikai lesz: a mai 1,3 milliárdból eléri a lélekszámuk a 4,5 milliárdot. Nem milliók, hanem akár milliárdok kerekedhetnek fel, hogy máshol találjanak megélhetést. A XXI. század égető kérdése, hogy Európa képes-e kezelni a rázúduló emberzuhatagot, vagy egyszerűen feloldódik benne.

És mi van akkor, ha Jean Raspail nem próféta, nem regényíró-látnok, hanem egyszerűen a jövő mesteri történésze? – tette fel egy kritikusa a kérdést félig-meddig aggódva még 1973-ban, az író A szentek tábora című könyve megjelenésének évében. Akkor még az európaiak sem látták, hova vezethet a bevándorlás. Sőt örültek annak, hogy a piszkos kétkezi munkát többnyire a volt gyarmatokról jött emberek vállalják el.

Mindenki elégedett volt, a helyiek megszabadultak a gyártósor melletti teendőktől, az első generációs bevándorlók pedig az otthoni bérek többszörösét kereshették meg. Ekkor jelent meg a ma is élő francia Raspail­ írása – magyar fordításban azóta sem létezik –, amely negyvenöt év távlatából hátborzongató pontossággal írja le a migráció következményeit, az arra adandó válaszokat és végül az európai civilizáció pusztulását.

Csak itt nem a szomszédos Afrikából, hanem Indiából vág neki egymillió ember több ezer tengeri csotrogánnyal, hogy elérje vágyai netovábbját, a tejjel-mézzel folyó Európát, a Côte d’Azure-i partokat. A hosszú tengeri út alkalmat ad a különböző nemzetközi szervezeteknek, hogy kifejtsék álláspontjukat a „végesély armadájáról”, amely egyre csak közelít feléjük.

Raspail már akkor látta a megengedő, gyakorlatilag öngyilkos magatartást, amely Európa felszámolásához vezet. Michel Houellebecq ezt a látomást továbbgöngyölítve a politikai vonzatait elemezte a Behódolás című művében, amely 2015-ben jelent meg. Ez látlelet arról a nem is távoli korról, amikor Franciaországban a muzulmán kisebbség átveszi a politikai hatalmat. Most már azért imádkozhatunk, hogy Houellebecq meglátása ne bizonyuljon olyan pontosnak, mint Raspail víziói.

A veszély napról napra nő. Soha ilyen nagy méretű „invázió” még nem készülődött. Nem millió­nyi indiai nyomorgó vág neki az útnak Európába, hanem sokkal közelebbről, Afrikából szedelődzködhetnek az évek folyamán akár milliárdnyian. Demográfiai robbanás zajlik Afrikában, amelyre a világtörténelemben sehol sem volt példa. Az Afrikából kiáramló migránsoknak 70-80 százalékban Európa a célállomás.

Húsz-harminc százalék más földrészt választ, például az Egyesült Államok menedékkérőinek 40 százaléka afrikai. Hiába hívják fel erre a figyelmet tanulmányok vagy tájékoztató, jobbító szándékkal született, vészhelyzetről szóló írások tömegei, a 2015-ös migránshullámig az európai döntéshozók a fülük botját sem mozdították. Azóta sem született egyenes és mindenki által értelmezhető válasz a létező legnagyobb kihívásra, hogy fennmarad-e Európa olyannak, amilyennek mi ismertük. Ehelyett csak megy az ötletelgetés, tanácskozgatás, az idő meg egyre múlik.

TIZENHÉTSZERES NÖVEKEDÉS

Ma a Földön 7,5 milliárd ember él. Ez az 1800-ban becsült egymilliárdos szám hét és félszerese. 2050-re várhatóan meghaladjuk a 10 milliárd földlakót, és a századfordulón, 2100-ban – új, korrigált adat – 11,2 milliárdan leszünk. Míg Ázsiában és Latin-Amerikában megállni látszik a népességszaporulat, addig Afrikában majd négyszeresére nő. India 2030 táján válik a világ legnépesebb országává, Kína mai 1,35 milliárdos lakosságát fogja meghaladni India 1,38 milliárdos számával. Kínában – annak ellenére, hogy lazítottak az egyketörvényen – kicsit visszaesik, 2050-re 1,343 milliárd lakos lesz, míg India ekkorra meghaladja az 1,67 milliárd főt.

A demográfusok szerint a népességnövekedés nemcsak Afrika főleg Szahara alatti országaiban lesz jelentős, hanem az Arab-félsziget monarchiáiban, Afganisztánban és Pakisztánban is. A termékenységi lista világelsője Niger, itt átlagban 7,3 gyermeket szül egy nő. Ugyanakkor ez az afrikai ország a világ legszegényebb állama címért is versenyben van. Ellenben Tajvanon és Dél-Koreában, ahol azért nem megvetendő az életszínvonal, az asszonyok a legritkábban szülnek, egy nő 1,2 gyermeknek ad életet.

Európa sem büszkélkedhet. A földrajzi kontinensen, tehát nem csupán az unióban, ma 745 milliónyian laknak, ami 2050-re valamicskét csökken: 736 milliónyian leszünk. Jelenleg Európa adja a Föld lakosságának tizedét. Az évszázad közepére ez a szám már csak hét százalék lesz, és ez továbbra is csökken.

Vannak olyan országok, amelyeket jobban érint ez a lemorzsolódás. Németország 83 millió körül stagnál, ám korfája – a fiatalok és öregek aránya – nagyon kedvezőtlen. A 146 milliós Oroszország is egymilliós veszteséget lesz kénytelen elkönyvelni 2050-re. Ukrajnában viszont csaknem tízmilliónyival lesznek kevesebben, 42,3-ről az előrejelzések 33 millióra teszik a lakosságot.

A napokban jelent meg Párizsban Stephen Smith francia újságíró, Afrika-kutató, egyetemi tanár könyve Európa lerohanása címmel, amely demográfiai érvekkel próbálja felnyitni Nyugat-Európa szemét a készülő, már-már elkerülhetetlen veszedelemre. Afrika, az igen jelentős kiterjedésű földrész a történelem folyamán alulnépesedett volt. Az 1930-as években a hatalmas kontinens lakossága 150 millió körül mozgott.

Az azóta bekövetkezett demográfiai robbanás nem lett volna képes ilyen eredményeket előidézni – állapítja meg a szerző –, ha nem javultak volna a higiéniai körülmények, és az orvostudomány a trópusi betegségek leküzdésében nem mutat fel jelentős sikereket. A fekete földrész lakossága 2050-re eléri a 2,5 milliárdot, ami 17-szeres növekedés az 1930-as mutatókhoz képest, amikor az európaiak még kétszer többen voltak, mint az afrikaiak.

Az afrikai lakosság számarányának növekedése továbbra sem lassul: 2100-ra a becslések szerint meghaladja a 4,5 milliárd főt, ami az ötven évvel azelőttihez képest hárommilliárdos bővülést jelez majd. És mindezt úgy éri el Afrika, hogy közben a földrészen az AIDS milliószámra szedi áldozatait.

A Szahara alatti térség különösen termékeny, itt a lakosság 40-45 százaléka a 15 éves kort sem érte el. Ráadásul e fiatal nemzedékek tagjainak többsége nő. A szubszaharai régióban minden tizenöt évben megújul a lakosság fele – szögezte le az Afrika-kutató. Ilyen gyors ütemben az „ősi Afrika” nem tudja átadni a hagyományait, a helyben maradást, a földművelés szeretetét.

A falvakból a városokba vándorolnak a tömegek, amelyek zöme fiatal. Nigéria fővárosa, Lagos ma húszmillió embert számol. A település kétharmada bádogváros, az ilyen nagyvárosok ontják magukból a migránsokat, a bevándorlók szökőkútjaként működnek. Smith szerint nem a legszegényebbek vándorolnak el, a „nyomorgó Afrika” helyben marad. A „feltörekvők” viszont készek minden kihívást elfogadni, csak hogy jobb körülmények között élhessenek. Többnyire a család dönt arról, hogy finanszírozzák egy-két fiatal tagjuknak az európai utat.

A szállítást a sivatagon keresztül, az ellátást, az átkelést a Földközi-tengeren korántsem adják ingyen, egy főnek ilyen út legalább tízezer euróba kerül. Ekkora összeget természetesen nem visz magával az útnak induló, hanem a megállóhelyeken várja be, hogy postai átutalással megérkezzen egy jelentősebb summa, amellyel tovább fedezheti útját.

Ha a „kiküldött” célba ért, akkor minden hónapban utalnia kell az otthon maradottaknak pénzösszeget, amely a család fennmaradásához jelentősen hozzájárul, sőt egyes országok nemzeti jövedelmében sem elhanyagolható. A fennmaradást megkönnyíti, de a fejlődéshez ez igen kevés. „1960-ban az afrikai lakosság fele élt a szegénységi küszöb alatt – mutat rá az egyetemi tanár. – Ma kétszer akkora lakossággal számolva épp hogy csak a felénél kevesebb él nyomorban.”

ÚT A NYOMORTANYÁHOZ

A már Európában élő migránsközösségek jelentős szerepet játszanak abban, hogy az újonnan érkezők megfizethető szállást, munkát találjanak, és az övéikkel lehessenek. Egy ismerős, egy rokon, egy családtag tetemes vonzerőt jelent a kivándorlásban. Ám vannak olyan közösségek, amelyek a bűn útjára lépnek, például nigériai maffiáról szólnak az olasz hírek.

A szenegáliak prostitúciós hálózata szinte minden nagyobb nyugat-európai városban jelen van. A migránsnak magát is el kell látnia, aztán ott van a hazautalás, és ha még társai is „megvámolják” a törvénytelenül szerzett, busásnak épp nem nevezhető jövedelmét, akkor az biztos garancia a nyomortanyai léthez – igaz, ez már itt van, Nyugat-Európában.

Az észak-afrikaiak, a Maghreb-térségből jöttek mintha egyre kisebb számban adnák fejüket az elvándorlásra – ez a kutató benyomása. Persze ők voltak az elsők, akik beálltak az északi, európai gyárakba vendégmunkásként. Ám a harmadik, negyedik nemzedék tagjai közül kerülnek ki azok, akik Nyugat-Európából csatlakoztak az Iszlám Államhoz, számosan – tunéziaiak, marokkóiak – kegyetlen terrorcselekményeket követtek el Európában. Smith a demográfiai mutatókat sorolta fel: Észak-Afrikában esett a népességszaporulat, különösen, ha azt a szubszaharai térséggel vetjük össze.

Ez is lehet az egyik magyarázat, de talán közelebb visz a megoldáshoz a Mexikó-effektus. A mexikóiak az 1975-től 2010-ig terjedő időszakban – illegálisan – tömegével vándoroltak be az Egyesült Államokba, lélekszámuk elérte az ország egytizedét, ami 32 millió főre tehető. Mexikóban is enyhült a demográfia nyomása.

A szakértő szerint nem csupán a Trump-adminisztráció bevándorlásellenes lépései miatt, de azt is tapasztalhatjuk, hogy egyre nő a hazatelepülők száma. Van háza, autója, megspórolt pénze, a társadalmi ranglétrán – különösen, ha nyugdíjas – nehéz a feljebb kapaszkodás, ráadásul az élet Amerikában drágább, miért ne költözne haza?

Ma már Mexikóban is ugyanúgy tombol a fogyasztási létforma, mint az USA-ban, és ott legalább nem néznek rájuk ferde szemmel. Valószínűleg ez is szerepet játszik abban, az észak-afrikaiakat érintő folyamatban, hogy főként az öregebbek egyre többen költöznek haza, és a fiataloknak sem jelent már akkora vonzerőt az élet Nyugat-Európában.

A szubszaharai térségben rendkívül fontos tényező, hogy mely vallás kerül ki győztesen a jelenleg is zajló harcból, amely a lelkekért folyik. Stephen Smith meglátása szerint a kereszténység sorsa a Szahara déli részén dől el. És az sem mindegy, hogy milyen kereszténységé. Az 1980-as évektől kezdődően az amerikai protestáns egyház rendkívüli sikereket ért el a térségben, valóságos „pünkösdista forradalom” söpört végig a vidéken, számtalan új hívet szerezve a vallásnak.

Az iszlám az afrikai kontinensen fokozatosan északról délre tart. Eszméi közt szerepel a nyugati civilizáció fölényének megkérdőjelezése, csakúgy mint újfajta szolidaritás és harc a korrupció minden formájával szemben. Mint Nigériában láthatjuk, itt valóban fegyveres összeütközés zajlik, kegyetlen mészárlásokkal.

És eközben a római katolikus vallás is megpróbálja megőrizni bástyáit. Jelenleg a Szahara alatti régió lakosai 16 százalékban muzulmán vallásúak és 25 százalékban keresztények. Az évszázad közepén a muzulmánok aránya 27 százalékra, míg a keresztényeké 42 százalékra nő. Végre egy csata, amelynek kedvező kimenetelében bízhatunk.

Az Európai Unió vészesen öregszik. Az 1900-as évek kezdete óta a földrészen a várható élettartam 47 évről 78 évre nőtt. Öregszünk, és nem vállalunk gyermeket. Az európai nők termékenységi szintje 1,6-re csökkent, 2050-re 450 millió uniós állampolgár lesz kénytelen szembenézni a 2,5 milliárd afrikaival. Mi lehet a megoldás a szemünk előtt kibontakozó hatalmas válságra?

Az ENSZ, a világszervezet szakértői jelentésükben Európa „megfiatalítására” 86 millió afrikai bevándorló áttelepítésében találták meg a gyógyírt. Az áttelepítés során évi egymillió afrikai migráns nyerne bebocsátást „vérfrissítés céljából”, valamint azért, hogy az ő munkájuk után fizetett társadalmi illetékből fedezzék az elmaradt befizetéseket. Bravó! A migráció ellen amúgy sincs mit tenni, a bevándorlás természetes folyamat, nincs ebben semmi rossz, egyszerűen meg kell barátkozni vele – ez a balliberális felfogás.

Csak az a baj, hogy ez nem állítja le az amúgy is zajló illegális bevándorlást. Sőt még bátorítaná is, mondván, hát mi egy kicsit és meghívás nélkül előbb jöttünk! Arról nem is szólva, hogy ha rászabadítanak évi egymillió – milyen ismerős szám! – bevándorlót az európai országokra, azt aligha bírná ki az adott államok szociális rendszere.

Itt kopogtat a robotizáció kora, a negyedik ipari forradalom, a szavannáról elmenekült embereket kellene villámgyorsan átképezni sokmilliós gépek irányítójává. Nagy többségükben ők is csak megterhelnék az adott ország segélykiadásait, és szinte semmivel nem járulnának hozzá az adóbevételekhez, pedig ez volna az egyik célja az „áttelepítésnek”.

Ha Európa rábólintana az öngyilkos taktikára, az egyet jelentene a kultúrája, hagyománya, nemzeti jellege és népessége felhígulásával, majd idővel megszűnésével. Az ezzel járó bűnözési és nemzetbiztonsági kérdésekről most nem is szólva.

BOLDOG EURAFRIKA?

Stephen Smith is csekély esélyt ad annak, hogy így kialakulhat „a boldog Eurafrika”. Sokkal nagyobb a lehetősége annak, hogy a migránsokat kibocsátó országoknak nyújtott pénzadományokkal csökkentsék az „Európa-erődre” zúduló bevándorlóözönt.

Törökország esetében ez bevált, hatmilliárd euróért kordában tartja a Keletről menekülteket. Ez nem valami liberális megoldás, sőt újgyarmatosító reflexeket is tartalmaz: európai pénzzel fizetjük meg azokat a fekete rezsimeket, amelyek hajlandók feltartóztatni a migránshullámot. Kihelyezzük Afrika szívébe a piszkos munkát, ez Emmanuel Macron francia elnök elképzelése, szabadon Angela Merkel német kancellár után, megismétlendő a 2016-os tavaszi török mutatványát. Ha kinyílnak a pénztárcák, még akár Líbiára is lehet számítani, ugyanis titkos megállapodás révén sikerült mérsékelni az Itáliába áramló menekülthullámot.

Macron államfő még inkább délre helyezné el a Száhel-övezetben az első szűrőt, Maliban, Csádban hoznák létre majd ezeket, de a legjobb lenne már a kibocsátó országokban kialakítani ilyeneket. Nigerben megkezdte működését egy „hot spot”, onnan a franciák az első fél évben húsz, azaz húsz migránst fogadtak be.

Ez nem olyan mértékű tempó, mint a veszély, amely mögötte húzódik. Erre is van magyarázat, ugyanis Németország a saját kormányalakításával volt elfoglalva. A meggyengült Merkelnek ezt követően is nagyobb hangsúlyt kell majd fektetnie a hazai dolgokra, mint az európai ügyekre.

„Jean Raspail, avagy a meg nem értett ragyogó elme” címmel írt esszét írótársa, Jérôme Leroy A szentek táboráról: „Az ellentmondás kemény, beleértve Raspail személyét is, ő hithű katolikus és bevallottan királypárti. Meggyőződésé-

ben kételkedve vajon képes-e felhívni egy olyan akció végrehajtására, amely nagy valószínűséggel vérengzésbe torkollik, hogy mindenképpen védjük meg a civilizációnkat, vagy egyszerűen legyint, vesszen ez a civilizáció.”

Stephen Smith is hasonló kételyek között őrlődik: „Van egy Európa, amely attól fél, hogy elveszíti lelkét, azt, amiért szeretjük. És van egy másik, amely mindenáron azt kívánja bizonyítani, hogy igenis megmarad ez a fő jellemvonása.” Számomra nem kérdés, hogy ki mellé állok.

Pósa Tibor – www.magyaridok.hu