Az első világháború nem „csak” a harctéri halált, a megnyomorodást és a fogságot tette tömegessé és mindenki számára könnyen elérhetővé, de az írásbeliséget is.
Írta girbegurba sorait az egyszeri baka a rózsaszínű tábori lapra, hogy megnyugtassa az otthoniakat; írt a szakaszvezetővé adjusztált kántortanító, hogy irkafüzetbe vezetett naplójában megörökítse a harctéri vagy a fogságbeli eseményeket – és persze írt a fodrászlegénytől a gabonakereskedőn át a vezérkari főnemesig mindenki, unalomból, kedvtelésből és felelősségérzetből, hogy a következő nemzedékeknek is pontos képük legyen arról, amit többé nem lehetett meg nem történté tenni. Más kérdés, hogy ezek a háború tüzében készült írások, majd a jegyzetekből és emlékezetből letisztázott későbbiek a pincék és padlások mélyére kerültek 1945 után, amikor hirtelen szégyenné vált hősnek lenni…
Itt az ideje hát, hogy a családi magángyűjtemények napvilágra vessék ezeket a csodálatos kallódó szövegeket!
És a mai olvasó beleborzonghasson abba, hogy mi mindent voltak képesek túlélni dédapáink és nagyapáink, és hogy mindezt micsoda irodalmi-dramaturgiai érzékkel, szemérmes ékesszólással és emberséggel tudták lejegyezni. Mintha abban a korban a fodrászlegénytől a huszárezredesig mindenki a legkifinomultabb írástudó lett volna. Itt van mindjárt a műkedvelő novellista, Horthy László könyve, az olasz fronttól az albániai fogolytáborokig kalandozó a Monte Grappától a tengerig című munka, amely persze nem elsősorban irodalmi értéke miatt szerethető. Hanem az ilyen jelenetek miatt: „A harmadik éjjelünket töltöttük a hajón. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem messze tőlem egy magyar fiú lázában beszél. […] azt hitte, hogy otthon van a szülei házában.
Egyenként hívta anyját, apját és testvéreit. És ezek az egyszerű magyar emberek, akik körülötte feküdtek, jelentkeztek, válaszoltak neki, mintha az egyik az apja, a másik az anyja volna, a többi meg a testvére. Megfogták a kezét, megsimogatták a homlokát.” Az albán fogolytáborból hazafelé tartó gőzösön veszett oda ez a fiatalember, már csak néhány napnyi utazásra a szülőföldtől, miután átvészelte az olasz rohamokat, a fogságba esést és a háború után is kitartó fogolyéletet a maláriás albán sátortáborokban.
Horthy László nagykamaszként, közvetlenül érettségi után jutott Balassagyarmatról az orosz frontra 1917-ben. Ott még volt alkalma mondén orgonakoncertet adni egy ortodox templomban a Csárdáskirálynőből; majd az itáliai Monte Grappát rohamozó egységbe vezényelték, ahonnan egyenes út vezetett Albániába, a Valona körüli mocsarakban és olajfaligetekben felállított fogolylágerekbe. Könyve leginkább e másfél éves időszakból idéz fel novellisztikus igénnyel történeteket, amelyeket a szerző mély együttérzése és érzékenysége hat át. Horthy amatőr író, de önzetlen megfigyelő: ha a tábor befogadott kóbor kutyáiról, ha tolvajkodó bajtársakról, ha az olasz őrökről van szó, mindig az emberit akarja megörökíteni ezekben a figurákban.
A könyv újdonsága az albániai fogolyélet, amelyről nem sokat tudtunk idáig, valamint hogy azon a sorsverte tájékon játszódik, ahol négy évvel korábban a balkáni halálmars túlélőit tették hajóra az olaszok, majd Szamár-sziget poklába szállították őket Albániából. Ami azonban nem újdonság, az a hervasztó szöveggondozás: mind az író, mind az olvasó felé tiszteletlenségnek érzem, hogy ennyi hibával megjelenhet ma egy máskülönben kitűnő könyv. De megjelenhet.
Akár Ábel, a csavaros eszű erdőpásztor is írhatta volna azt a szokatlan kötetet, amely ugyancsak a hadifogság keserveiről számol be. Csakhogy ezt a kötetet két Ábel írta: idősebbik és ifjabbik Péter Sándor, a háromszéki székely apa és fia, akik abban a történelmi kiváltságban részesültek, hogy mindketten orosz hadifogságba estek – csak más-más világháborúban. Az apa már a nagy háború első napjaiban, amikor súlyosan megsebesült a galíciai fronton, majd a komplett hadikorházzal egyetemben orosz kézre jutott. Fia pedig a második világháború szinte utolsó heteiben, amikor a Szálasi-kormány pribékjei és a visszavonuló németek kivezényelték a legfiatalabbakat is, hogy puszta kézzel vegyék föl a harcot több száz szovjet harckocsi ellen.
Bár idősebbik Péter Sándor éppen rabsága legérdekesebb eseményeiről nem beszél, humora furfangos, története ízig-vérig székely történet, és nem tehet arról, hogy fogságban készült bőséges feljegyzéseit időről időre megsemmisítették a fogva tartók. Így emlékezetből kellett – volna – rekonstruálni azt a népmesei eseménysort, amint a Bajkál-tónál fekvő lágerből megszökött 1916-ban, hogy aztán egy tiszai halász és egy Zólyom környéki cigány bajtársával még két évig bolyongjanak a nagy orosz birodalomban, míg a magyar alföldre ki nem érnek. A halász átsegítette őket a folyókon, a cigány az élelem beszerzésében vitézkedett. Mindezt azonban csak a családi emlékezet őrizte meg, mivel idősebbik Péter Sándor aztán arról sem tehetett, hogy szökésének tizedik évfordulóján, 1936-ban elvitte őt háborús sebesülésének szövődménye…
Ifjabbik Péter őrizte meg félbemaradt naplójának kiegészítő eseményeit, hogy aztán neki is családi útravalóul szolgálhassanak, amikor egységének maradványát Ausztriában elfogták, majd szélnek eresztették a szovjet katonák. Apjával ellentétben ő kelet felé, a Székelyföld irányába bandukolt hónapokon át, Erdélybe érve csapott le rá az NKVD, majd került román fogolytáborba, hogy az apai hagyományokat ápolva végül ő is sikeresen hazaszökjön. Idősebb korában rendezte édesapja első világháborús kéziratait, majd vetette papírra saját sorsát. Apa és fia könyve lefegyverző olvasmány.
Imre Gábor kadét szerencsésen elkerülte a hadifogságot, de talán még szerencsésebb lett volna, ha ő is inkább olasz kézre kerül, semmint hogy belőle is írót faragjon a Doberdó. Méghozzá nem is akármilyet: naplónak becézett könyve minden, csak nem napló. Helyenként – gyakran! – a legjobb első világháborús világirodalmi alkotásokkal vetekszik műve, melyet ugyan a szokásos irkafüzetekben hagyott az utókorra, de amely nem a napi történések jól-rosszul vezetett katalógusa, hanem valójában néhány véres nap, még inkább néhány óra pergőtűzszerű krónikája. És ezek az órák menthetetlenül bevésődnek az olvasóba.
Ha a nagy háború „védjegyére”, az állásharcra gondolunk, többnyire a nyugati front, a Somme sáros lövészárkai, fogpiszkálóvá lőtt erdei ködlenek föl előttünk még ma is, nyilvánvalóan a nyugati emlékezetpolitikai túlsúlynak – és némi önkéntes szervilizmusunknak – betudhatóan. Imre Gábor lehetővé teszi, hogy mostantól saját, „magyaros” víziónk legyen a frontvidékről: az a kép, amelyet Doberdón harcoló felmenőink soha nem tudtak kiverni a fejükből. Amikor az ifjú iparművész-rajztanár az éjszaka leple alatt szakaszával kikúszott az első vonalba, néhány méterre csak az olasz állásoktól, és pirkadatkor felmérte a helyzetet, a következő látvány tárult szeme elé: „Lám, a hajnal szégyenkezve lopakodott elő, és a kövek halványan világítani kezdtek. […] Háttal a kőfalnak támaszkodva kuporogtam, és előttem három-négy méterre egy különös csomag kötötte le a figyelmem. Jobban odanézek az ismerős alakú valamire, amelyik a csomagból kilóg. Behunyom a szemem, és egyszerre ráeszmélek, az nem lehet más, mint egy összeaszott emberi kéz. A csomagok tehát hullák, a sátorlapok pedig, amelyekbe be vannak csavarva, szemfedők. Körülnézek a helyemen… körülöttem, alattam mindenütt nyüzsög a kukac…”
Fedezékbe beépített bosnyák hulla, fejére az olaszok kedvtelve lőnek célba; az iszonyatos hullabűzben olajos szardíniát kanalazó bakák; holtak által megszállt állásszakasz, ahová sem barát, sem ellenség nem merészkedik; emberek a szó szoros értelmében megolvadva, ebben a pokolban mégis helytálló, mégis harci vágytól, bosszútól fűtött, bajtársaikat a tűzből is kimentő egyszerű magyar közkatonák – és a széplélek Imre kadét, aki Itáliát eddig a műveltség és kultúra ősi fészkének tartotta, most meg hullagyár… Ez a magyar Doberdó, a pokol tornáca, amelynek regényét írta meg Imre Gábor.
Kovács György pedig népmeséjét… Ha a szigetvári „öreg honvéd” szebb időkben születik, talán egyike lesz faluja, régiója, hazája legnagyobb mesemondóinak, akit pisszenés nélkül hallgatnak téli estéken köréje gyűlt falusfelei, és akihez néprajzi gyűjtők sokasága zarándokol, hogy vaskos kötetekben örökítsék meg képzeletének kaleidoszkópját. Ám Kovács honvéd véres idők tanújává lett, és tanúskodásának lenyomatát elsodorta az idő, hogy csaknem száz évvel a lejegyzett események után, a dédunoka kutató figyelmének köszönhetően bukkanjon fel újra. Az Imre-kötethez hasonlóan a Nagy Háború Kutatásért Közhasznú Alapítvány adta ki – miután hétről hétre közölte blogján részleteit –, megmutatva, milyen igénnyel, szöveggondozással és könyvészeti gondossággal érdemes nagy háborús könyveket kiadni manapság.
„Irkálgattam, rajzolgattam” – foglalja össze igen szerényen az iskolapadot soha nem koptató, árva gyerekként született, írni-olvasni csak felnőttkorában, a pásztoroktól megtanuló népfelkelő baka, akinek „irkálgatása” megdermeszti az olvasót, esetlen, naiv kézzel megrajzolgatott mézeskalács bakái, az útszéli fákra felaggatott civiljei, csorba fronttájai pedig megcáfolhatatlan hitelességgel övezik föl mindazt, amit máskülönben senkinek sem lenne ereje megkérdőjelezni.
Mert Kovács György sem naplót ír, hanem rendkívüli érzékkel és soha nem lankadó figyelemmel ragadja meg a nagy háború azon mozzanatait, amelyek olyannyira innen és túl vannak minden emberin, hogy azt csak rettenetes, bizarr frontmesékben lehet megörökíteni. Az apát például, aki két fiával harcol vállvetve mindaddig, amíg a kozákok agyon nem szúrják a fiatalembereket, s az apa – hogy legalább otthon majd tisztességesen eltemethesse őket – kifőzi és egy évig magánál hordja koponyájukat, míg szabadságra nem engedik. Vagy a megcsalt férjet, aki hazaértekor agyonlövi feleségét, de véletlenül ugyanazzal a golyóval kislányát is. Vagy a szerencsétlen galíciai asszonyt, aki, hogy négy gyereke ne halljon éhen, kis juttatásért teheneit az orosz vonalak felé tereli, kémszolgálatot látva el a magyaroknak – míg az oroszok fel nem akasztják az első fára…
Forrás: Kovács György rajza
Kovács honvéd nem a borzalmakban tapicskol, hanem ő maga is szinte népmesei hős: irgalmas szívű, mások szenvedését átélő és minden gyarló eszközével enyhíteni igyekvő, talpraesett, eszes magyar parasztember, aki négy év frontszolgálat után sem veszítette el a hitét az isteni igazságszolgáltatásban. Könyve valójában a nagy háború személyes és csöndes szenvedélyű népballadája, mindazoké, akik a frontvonalakhoz vagy a lövészárkok közé szorultak – többnyire mindörökre.
(dr. Horthy László: Monte Grappától a tengerig. Fríg Kiadó, Budapest, 2016, 208 oldal. Ára: 2500 forint. Idősebb és ifjabb Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2015, 254 oldal. Ármegjelölés nélkül. Imre Gábor: A pokol tornácán. Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016, 248 oldal. Ára: 3200 forint. Kovács György: Mesék a Nagy Háborúból. Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2016, 266 oldal. Ára: 4000 forint)
Margittai Gábor
