Sokoldalú finnugrista, kutatási területei közé tartozik a hanti nyelv és az obi-ugor folklór.
Számos alkalommal végzett terepmunkát Nyugat-Szibériában. Csepregi Márta nyugdíjas éveiben is aktív: Hanti-Manszijszkban frissen megjelent kötete az első szurguti hanti rendszeres nyelvtan.
– Sorsszerű, hogy a finn baráti kapcsolatait egy életen át nagy gonddal ápoló Csepregi Béla evangélikus lelkész lánya finnugrista nyelvész?
– Édesapám 1937–38-ban egyéves ösztöndíjjal tanult Finnországban, a finnek iránti szeretetét egész életében megőrizte és továbbadta a gyerekeinek is. Kilencen vagyunk testvérek, édesapánk, amikor kicsi korunkban etetett minket, egymás után rakta a szánkba a falatot, és közben számolt: yksi, kaksi, kolme… Az 1950-es években elszigetelten éltünk a Tolna megyei Sárszentlőrincen, de a finn barátokon és folyóiratokon keresztül mégiscsak érkeztek információk a külvilágból. Egy alkalommal látogatóba jött hozzánk egy finn lelkész, és mikor kikísértük a buszmegállóhoz, búcsúzóul még végigkérdezett minket: „Na, ki mi akar lenni?” Kisebb testvéreim – ahogy az a gyerekeknél szokás – válaszoltak, hogy fagylaltos meg mozdonyvezető, de amikor rám került a sor, édesapám felelt helyettem: „Márta finnugor nyelvész lesz.” Én ezt akkor hallottam először…
– Meglepődött?
– Csodálkoztam rajta, mert korábban ez nem került szóba közöttünk. Világéletemben tanár akartam lenni, de a szüleim teljes joggal gondolhatták, hogy nehéz lesz bejutni a bölcsészkarra – a bölcsész- és a jogi pálya akkoriban szinte el volt zárva a papgyerekek elől. Arra juthattak, ha a jelentkezéskor azt hangsúlyozzuk, kutató szeretnék lenni, nem pedig tanár, akkor talán enyhítek a hendikepen.
FEL FINNORSZÁGBA!
– A család kiterjedt kapcsolataira is gyanakvással tekintett a hatalom?
– Budapestről 1953-ban kerültünk Sárszentlőrincre, korábban édesapánk az evangélikus evangelizáció mozgalom vezetőjeként nagy hatású, az egész országra kiterjedő munkát végzett. Az 1940-es évek elején indult hitébresztő mozgalomnak ’53-ban véget vetett az államhatalom, és az aktív, elkötelezett lelkipásztor hirtelen bekerült egy Tolna megyei zsákfaluba.
– Ez tehát már büntetés volt.
– Igen, mert amikor nem engedélyezték tovább a mozgalom működését, a tagjait vidékre helyezték – lehetőleg minél távolabb egymástól. Mi akkor már hatan voltunk testvérek, nehezen éltünk, bár édesapám értett a mezőgazdasághoz, így ami élelemre szükségünk volt, azt előteremtette. Rengeteget dolgozott, és közben magas szintű szellemi munkát végzett. Helytörténetet kutatott, könyvet írt Petőfi sárszentlőrinci éveiről, az emberek körében népművelő feladatot végzett, kisállattenyésztő egyesületet alapított, szervezte a közösséget. Persze továbbra is megfigyelték, de ennél kisebb helyre már nem tudták elhelyezni.
– Gyerekfejjel mennyit érzékelt az ’50-es évek fojtogató levegőjéből?
– Emlékszem a feszültségre, amikor egy reggel megjelent nálunk az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársa, az iskola után mondtam is édesapámnak hetykén, hogy éreztem ám reggel, amikor fontad a hajamat, remegett a kezed. Volt ebben egy kis cinkosság is, hiszen a saját igazunk tudatában éltük át ezeket a kisebb-nagyobb támadásokat, mellőzéseket. Más alkalommal három hónapra felfüggesztették édesapámat, mert a barátaival – korábbi munkatársaival – elment három napra kirándulni a Bakonyba. Elég nagy érvágás volt ez a családnak 1957-ben. Később, amikor már lehetőség volt rá, a falu népe számára nagy látókörbővülést jelentett a népfőiskola, a szüleim testvérgyülekezeti kapcsolatot alakítottak ki a finn evangélikusokkal, úgyhogy a lőrinciek – olyan nénik is, akik életükben jó, ha a faluból kimozdultak – felültek a repülőre, és elrepültek Finnországba. A gyülekezetek közötti cserekapcsolat máig megmaradt.
– A népfőiskola szervezésekor kapcsolatba kerültek a helyi születésű Illyés Gyulával vagy Lázár Ervinnel?
– Illyés Gyula Felsőrácegrespusztán, Lázár Ervin Alsórácegrespusztán született, velük személyes kapcsolatot ápolt édesapám. A lokális történelem, amely kiemelte ezt a világtól elzárt kis falut a hétköznapok szürkeségéből, sokat jelentett számunkra. A falusi közösség megbecsülte édesanyánkat is, akinek budapesti polgárlányként ugyan nem sok köze volt a mezőgazdasághoz, de természetes érdeklődés élt benne minden iránt, nyitott volt az emberekre, és nagyon jó kapcsolatteremtő készség jellemezte. Persze mind a kilencen kicsit másként emlékszünk ezekre az évekre, de az biztos, hogy az élénk szellemi életnek az egész papcsalád részese volt. Ez a szubkultúra a későbbiekben is megerősített a választásainkban. A kilenc gyerekből végül négy lelkész lett, és a többiek is gyakorló evangélikusok, ami mégiscsak azt mutatja, hogy szüleink példája nem maradt hatástalan. A kilenc gyerek után húsz unoka született – én nem mentem férjhez, de azok a testvéreim, akiknek van családjuk, legalább három gyereket vállaltak. Megtapasztaltuk, hogy a testvérnél nagyobb ajándékot a gyereknek nem lehet adni. Nekem végül mindkét vágyam teljesült: 1969-ben jelentkeztem a szegedi egyetemre magyar–orosz szakra, harmadévtől felvettem a finnugor szakot, 1979-től vagyok az ELTE oktatója, így kutató és tanár lehettem egész életemben.
TANKÖNYVEK TANÁR NÉLKÜL
– A finn családi kapcsolatoktól ezek szerint nyílegyenes út vezetett a hantikhoz?
– Diákkoromban ahány finnugor nyelvvel csak lehetett, minddel megismerkedtem. Legtöbbet a hanti nyelvvel foglalkoztam – régen osztjáknak hívtuk –, a hetvenes évek elején holt nyelvként tanították, nem is volt lehetőség arra, hogy élő nyelvi környezetbe jussunk. Ez változott meg a kilencvenes évektől: a Szovjetunió felbomlása után Oroszország kinyitotta határait a külföldi kutatók előtt. Addig csak Moszkvába vagy Leningrádba, innentől kezdve viszont utazhattunk terepre is. 1992-től kezdve tíz éven keresztül majdnem minden nyáron Nyugat-Szibériában, a szurguti hantik körében, egy rénszarvastartó családnál töltöttem néhány hetet. Tanultam a nyelvüket, gyűjtöttem a folklórjukat, idehaza pedig folyamatosan publikáltam és tanítottam. Mára – nem kis részben a tanítványaim kutatásai révén is – a szurguti hanti nyelvjárás jól ismert a nemzetközi szakirodalomban, de mindebből maguk a hantik keveset érzékelnek. Most viszont Hanti-Manszijszkban, tehát az obi-ugorok saját területén jelentettem meg egy részletes szurguti hanti nyelvtant oroszul, melyből remélhetőleg sokat profitál a helyi közösség. Ez az eddigi legrészletesebb szurguti hanti rendszeres nyelvtan.
– Hányan beszélik ezt a nyelvet?
– A hantik lélekszáma jelenleg körülbelül harmincezer, de jó, ha az egyharmaduk beszéli még az anyanyelvét. A nyelvjárási különbségek miatt nem is értik egymást, a szurguti nyelvváltozat beszélői, akik a hagyományos kultúrát követik, csupán háromezren lehetnek. De olyanok, aki tudnának helyesen írni, ismeretem szerint összesen ketten vannak. Ezzel a két nővel állandó kapcsolatban állok, mert az ő anyanyelvi kompetenciájuk és az én elméleti tudásom egyszerre szükséges a rendszeres nyelvtankönyvek megszületéséhez.
– Van egyáltalán hanti nyelvtanóra a helyi iskolákban?
– Az első négy osztály részére készültek már tankönyvek, de nincs, aki tanítana. Megfelelő tanárok nélkül pedig nagyon nehéz az elméleti tudást átfordítani a gyakorlatba.
– A kutatónak sem lehet könnyű dolga. Hogyan találta fel magát az idegen környezetben?
– Mindig vágytam arra a vidékre, és nem felkészületlenül kerültem oda. Hogy földön alszik az ember, hideg vízben mosakszik, és azt eszik, ami éppen van, arra én a gyakorlatot a biciklitúrákon szereztem. A hetvenes évek végétől kezdve a barátaimmal minden nyáron elmentem két-három hétre biciklizni, kezdtük Erdéllyel, és végigjártuk az egész történelmi Magyarországot. Meghatározó élményt jelentettek a szabad ég alatt töltött napok, és amikor végre kijutottam Szibériába, ott ugyanezt a tágasságot éltem át. Az elementáris természetélmény, amelyet az erdélyi hegyekben megtapasztaltam, visszaköszönt Szibériában is. A különbség – Erdélyben szalonnát ettünk, a hantiknál meg nyers rénszarvasvért ittam – tulajdonképpen elenyésző.
– Könnyen befogadták maguk közé?
– Az emberek kezdetben bizalmatlanok, mert a civilizáció felől érkező tapasztalataikat az oroszokhoz kötik. Nincs is szavuk más népre: a városi lakó, akinél természetellenes módon a falból jön a meleg víz, számukra mind orosz. Minket is így neveztek, de amikor meggyőztük őket – Kerezsi Ágnes néprajzkutató kollégám igazi talentum ebben –, hogy a saját történelmünkre vagyunk kíváncsiak, és elmondtuk a közös szavainkat is, váratlanul beillesztettek minket a saját mitológiájukba. Elmondták, hitük szerint volt valaha egy nagy vízözön, amikor a nemzetségek csónakokba ültek, úgy menekültek. A csónakok össze voltak kötve, de az egyik eloldódott, elsodródott. „Ti ültetek abban a csónakban!” – mondták nekünk. A következő évben pedig már azzal fogadtak bennünket, hogy jártak itt oroszok, kérték, meséljünk és énekeljünk, de mi most már csak nektek fogunk. Innentől mi lettünk a „jó oroszok”.
FOGYÓ RÉNSZARVASLEGELŐK
– Lát esélyt a szurguti hanti kultúra megmaradására?
– A közelmúltban sok változás történt Nyugat-Szibériában. A kilencvenes években még csak helikopterrel lehetett közlekedni nyáron, mert az egész vidék hatalmas mocsárrá vált. Mostanra kialakult az infrastruktúra, az olajtársaságok utakat építettek, és már az ismerőseink is terepjáróval közlekednek, mobiltelefont használnak. De azért érzik, hogy szűkül az életterük. Az ipar terjeszkedésével a rénszarvaslegelők egyre fogynak, eltűnőben a hagyományos kultúra. A hantik megértették, kultúrájuk túlélését segíti, ha elmondják történeteiket, regéiket – még akkor is, ha ők maguk bekényszerülnek a városba.
– Foglalkoztatja mindez a civilizált utódokat?
– A mitológiában járatlan utódoktól a hősénekek értelme el van rejtve. Hitük szerint ugyanis az isteneik viselt dolgairól szóló éneket révületben, ajándékként kapja az énekes. Találkoztam olyan idős emberrel, aki meg volt győződve arról, hogy nem lehet leírni az anyanyelvét, így a halálával el fognak veszni az általa ismert történetek. A gyerekei beszélték ugyan a szurguti hantit, a folklórt viszont már nem ismerték. A bácsi kezdetben bizalmatlan volt velünk, de amikor látta, hogy igenis leírom, és vissza is tudom olvasni, amit mond, megtört a jég. Elhitte, hogy nem élt hiába, és onnantól intelligensen, kitartóan magyarázni kezdte a szövegek értelmét. A képes beszéd csak a beavatottak számára hordoz jelentést. Honnan tudná egy kívülálló, hogy a fejét ingató első ember, kezét lóbáló első ember tulajdonképpen a medve?
Tóth Ida – www.magyaridok.hu
