Cikkek tucatjai születtek a napokban a szegedi Reök-palotában megnyílt Kontrasztok vonzásában című kiállítás egyik installációjáról, amely tizenkét tányérban tálal emberi ürüléket formázó holmikat egy asztalon. Közepén egy kézcsonk imitációja, közelében egy koponyákat ábrázoló kép. A mű címe: „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben”. Az intézmény művészeti vezetője állítja, az installáció ellen tiltakozók egy félreértés áldozatai, e mű nem – a kereszténység által a világtörténelem legjelentősebb széder estéjének tartott eseményt – Jézus utolsó vacsoráját gúnyolja, hiszen az asztalon nincs kereszt, se menóra, hanem a „minden hiábavalóság” barokk gondolatkörére reflektál − erre utalna a koponyákat ábrázoló kép.
Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy a hálás szív, a teremtés fogalma, a barokk kor népszerű vanitas allegóriájának megidézése mellett – amely a bölcs Salamon királynak tulajdonított Prédikátor könyvének alapgondolata – egy asztal tizenkét terítékkel a szemlélőben bibliai asszociációkat keltsen. Nehezen hihető, hogy a művész koncepciójának utalása a Szentírásra pusztán a „véletlen” műve, ám tegyük fel, hogy mégis. Hiszen – mondjuk − hiányzik a tizenharmadik tányér. Ráadásul a mű látható volt Székesfehérvárott, ott nem kavart botrányt, ami meglehet, Szegeden csak a szerencsétlen időzítés miatt – advent előtt állunk − tűnik annak.
|
|
| Győrffy László munkája Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben címmel. Avagy: Nem csak a művész s(z)ara. A teremtés munkája így áll szemben az ürességgel, és ekként látható − most éppen a Reök-palotában −, milyen is egy „vityilló”.
Fotó: Várfok Galéria |
Annyi bizonyos: mindezek ismerete nélkül el lehet hitetni: lám-lám, hiába éljük a „modern és felvilágosult” kort, itt vannak a „vaskalaposok” és megint csak tiltakoznak, mást sem tudnak. (Ehhez mindig kapóra jön egy-két szeretem, nem szeretem párt vagy politikai csoport megszólalása, annak idézése.) A művészi szabadság ügyét ekként lehet alkalmazni egy sztereotípia erősítésére: a vallás „maradi” valami, menjen mielőbb vissza a katakombákba.
Többek között az Index is éppen erre játszik rá, mikor Kiakadt a KDNP a szarevő apostolokon címmel számol be a kiállításról, tág teret engedve olyan kommentároknak, amelyekből fröcsög a gyűlölködés a vallás felé. (Még az is elképzelhető, az Index munkatársa nagy örömmel sorolta a cikk címkéi közé a „szar, fekália, vallás” szavakat, épp e sorrendben.) Persze az Indextől és a hasonló internetes fórumoktól nem várható el még annyi sem, hogy legalább felidézzék a fekália különböző megjelenését a modern művészetben.
Példa pedig akadna. Az olasz Piero Manzoni sorozata Merda d’artista (A művész szara) címmel több mint fél évszázaddal ezelőtt kilencven konzervdobozban tartalmazta a művész exkrementumát, Pier Palolo Pasolini Salójának sok gyomorforgató jelenete között akad a bélsárhoz kötődő is, míg néhány évvel ezelőtt a prágai képzőművészeti egyetem diákjai odapiszkítással tiltakoztak Milan Knizak rektor, képzőművész „diktatúrája” ellen.
Cikkek tucatjai születhetnek még a szegedi kiállítás installációjáról, amely lehet, szándéka szerint nem akar sérteni senkit, ám szándéka ellenére mégis sokakat sért. Lesz adok és kapok, kajánkodás és ökölrázás – bocsánatkérés, megértésre törekvés aligha −, miközben sok hír, ami igazán hír lehetne a művészet és a vallás kapcsolatáról, elsikkad.
Napok óta egy kivételével minden médium egyelőre hallgat arról, hogy a U2 énekese, Bono köszönetet mondott a Vatikán támogatásának: a Drop the Debt kampány eredményeként 23 fejlődő ország adósságát engedték el a hitelező fejlett országok 2000-ben. A kezdeményezés – amelynek sokat segített, hogy mellette állt a katolikus egyház − Bono szerint 52 millió gyermeknek tette lehetővé, hogy iskolába járhasson, annak a pénznek köszönhetően, amit adósság-visszafizetésre használtak volna fel.
Nem hír 52 millió gyerek iskoláztatása, az sem, hogy művészek mellett a katolikus egyház ebben szerepet játszott. Az igen, ha a katolikusok és más felekezetek tiltakoznak valamilyen alkotás ellen, a „korszerűtlen” hitelveikre hivatkozva. (Mást most nem is említve.)
A szegedi kiállítás körüli polémia nekem Jézus főpapi imáját idézi, amelyet az utolsó vacsorán mondott el. Könyörgött a tanítványaiért, akiket „a világ gyűlölt, mert nem e világból valók.” Mert a cselekvő szeretet parancsát vallották és vallják az önimádat helyett, az élet értékét hirdetik a konzumvilág nagyszerűsége helyett.
Törekedj erényekre és így cselekedj, vagy legyél tudatlan, szinte öntudatát vesztett sodródó látszatember – ez nemcsak a jelen konfliktusa, régi história. A babiloni, asszír, egyiptomi, a klasszikus kori Athén vagy a római kor családjogi törvényei, az antik irodalom művei ugyanis mind arról adnak hírt: Mózes és Jézus fellépése előtt, majd azon túl is mindig védeni kellett az élet valódi tartópilléreit.
A zsidó-keresztény értékeket ezért teszik ma gúny tárgyává, támadják szimbólumait. (Meglehet,a szegedi installációnak ez nem célja.) Ezt legutóbb az Európai Bizottság több tagállammal karöltve tette a szlovák kéteurós érme tervezetével, állítván: Cirillt és Metódot kereszttel és glóriával ábrázolni sértő a „vallási semlegesség” elvére nézve. (Ennyit Európa szabadságeszményéről. A szlovákok példamutatón nem hátráltak meg.)
A vanitasallegóriák azt üzenték: az üres látszatokra való törekvés mulandó semmiség, ne érjük be vacak üveggyöngyökkel. (S mennyivel másabb gondolatot vált ki szemlélőjéből Trophime Bigot Vanitas allegóriája a római Barberini-palotában, mint az egyébként jó kiállításokat bemutató szegedi Reök-palotában látható installáció!) Némiképp idevág a Baltasar Graciántól sokat idézet gondolat: „Legyen a belső mindig kétszer annyi, mint a külső mindenestül. Némelyeknek csak homlokzatuk van, mint a befejezetlen házaknak, amelyek továbbépítésére nem volt már pénz: a bejárat palotát mutat, a lakás vityillót.”
A teremtés munkája így áll szemben az ürességgel, és ekként látható − most éppen a Reök-palotában −, milyen is egy vityilló. De abból is, ami e kiállítás körül folyik.
Tölgyesi Gábor – mno.hu