Csontvázakkal táncoló – James Ensor képei a Kogartban

Ha vannak „egyszámos előadók”, miért ne lehetnének egy képes festők?  James Ensorral sincs semmi baj, mindössze annyi, hogy terjedelmes életműve és tehetsége egyetlen képben összegződik. És vannak olyan előadók, akiket ugyan az egyetlen számukról ismernek, a „true fanok” mélyebbre ásnak, és ismeretlen, kiadatlan számokból építik fel mitológiájukat. Ensor esete is ilyen.

Nevető, veszekedő, melegedő csontvázaival benépesített univerzumát nem is igazán ő, mint inkább követői lakták be. Számtalan kiváló képet festett (itt van például a groteszk Melegedő csontvázak című), csakhogy ezek mind A MŰ, a Krisztus bevonulása Brüsszelbe előképei csupán.

A Krisztus-kép saját korában csúnyán megbukott, és az amúgy is érzékeny Ensor számára ez felért a korai halállal. Meghurcolták a kortársak, a vallásos konzervatívok blaszfémikusnak, a „haladó kortársak” pedig szentimentálisnak és ócskának titulálták, pedig kétségtelenül remekműről volt szó, ahol Krisztus – aki Ensor saját vonásait viseli – magányosan áll a hatalmas maszkokat viselő szürreális tömeg közepén, amely transzparensekkel vonulva harsányan kiáltja világgá saját pamflet-igazságait.

A magányos művész ilyen ábrázolása a harsány, bazári, haláltáncot járó tömeggel szemben örök és ma is érvényes üzenet. A kortársaknak mégis csak későn esett le. Mire évtizedekkel később megjöttek a várt elismerések, Ensorban már kialudt a fény. Soha többé nem fogott hasonló méretű munka elkészítésébe.

A Kogartban kiállított munkák főleg a Mű elkészülése idején alkotott rézkarcok, amelyeken Ensor kivételes grafikai tehetsége mutatkozik meg. Némelyik pszichológiai látleletnek is beillik síró gyerekkel, maszkokkal, táncoló csontvázakkal, bogáremberekkel, de éppúgy lehetnek ezek kafkai látomások, mint egy szigorú apa által elnyomott fiú belső démonjai.

Ensor magánéletéről szinte semmit sem tudni. Sosem házasodott meg, leánytestvéreivel és édesanyjával különösen közeli viszonya volt, mégis kivételesen érzékeny, hisztis ember hírében állt. Érzelmi labilitása miatt soha nem dolgozta fel az őt ért kritikákat. Inkább az ostorozott, elárult, megfeszített Krisztus felé fordult.

Már érthető is másik visszatérő témája: Jézus és a főbűnök. Angyalok, ördögök, démonok táncolják körbe az embereket –  a XV. Század németalföldi festészetének világa köszön vissza a képeken. A harmadik téma a korszak társadalmi élete: képmutatás, elnyomás, hazugságok, szerepek, amelyeket Ensor maszkjai jelenítenek meg.

James Ensor egész életében alig néhányszor hagyta el szülővárosát, Ostendét. Fiatalon a Les Vengt nevű baloldali művészcsoporthoz csapódott, amely Krisztus-képe miatt ideológiai alapon megtagadta. Ezt az „árulást” Ensor a saját Jézus-értelmezésébe illesztette, így a világ, amely megtagadja Jézust, az a világ lett, amely Ensort is megtagadta.

Ha a látogató egészen közel hajol a rézkarcokhoz, minden négyzetmilliméteren arcokat, alakokat, jeleneteket láthat. Kevés festő van, aki ennyi alakot ilyen részletességgel akár monumentális képen is kimunkált volna. Amikor ezeket az apró rajzokat nézzük a budapesti tárlaton, érdemes belegondolni, hogy bár most elfér egy kis múzeum emeletén az egész anyag, valójában a Nemzeti Galéria termei is kicsik lennének, ha mind elérték volna azt a méretet, amelyet a Krisztus bevonulása Brüsszelbe. Ensor magányba zárt tehetségének elképesztő bizonyítékai ezek; lenyűgöző univerzum tárul fel az előtt, akinek van türelme megfejteni a képeket.

mno.hu – Szilágyi Bundi András