Ki ez az ember?
A Kálacsakra (idő kereke) tantra kommentárja, a Vimalaprabhá szerint Sambhala messze északon található, hegyekkel övezett, kör alakú ország, alakja nyolcszirmú lótuszhoz hasonló, közepén található a főváros, Kalápa. Ez a földi éden, ahol nem ismerik a bűnt, a háborút, a betegségeket, akik ott élnek, egyetlen élet alatt elérik a megvilágosodást, bodhiszattvák lesznek. Az odavezető útikalauzok egyike a Kalápávatára (Kalápába vezérlő útikönyv), egy szanszkrit szöveg XVII. század eleji tibeti fordítása.
Csoma már első ladakhi útján ismerte, hiszen Charles Pratt Kennedy századosnak, a szabáthui katonai elöljárónak 1825. május 5-én írt levelében azt állítja, hogy talált egy szöveget, mely leírja a Sambhalába vezető utat. „A Stan-Gyurnak körülbelül 18 levelén találtatnak kész útlevelek oly buzgó egyének számára, akik Shambalában fekvő Kalapsa városát, a Buddhisták Jeruzsálemét óhajtanák meglátogatni.” Hozzáfűzi, hogy Sambhala egy sivatagon túl feküdt a Jaxartész (Sita) folyótól északra, amely terület azonos a jugarok, az ujgurok földjével.
Kőrösi Csoma Sándor kereken kétszáz évvel ezelőtt, 1818-ban – a göttingai egyetemről Nagyenyedre visszatérve – beszélt először a professzorainak tervezett nagy keleti utazásáról. A többség szkeptikus volt, megkísérelték eltántorítani. „Lehetetlen. Veszélyes. Drága.” Kenderesi Mihály és Gyarmathi Sámuel bátorították, utóbbi arra biztatta, hogy a szláv nyelveket is tanulmányozza. Hiszen Kína és Tatárország felől talán be sem engedik a belsőbb Ázsiába, lehet, hogy Oroszország, Szibéria felől kell behatolnia Ujguriába. Ezért 1819-ben szláv stúdiumokkal fél évet időz Temesváron és Zágrábban.
Olvassák csak Csíkcsekefalvi Szabó László székely emberről írt rövid jellemzését: „A hegyek rabja s a világ vándora. Beburkolózik fáklyafüstös, fekete balladáiba, de többet látott a világból, mint akármelyik magyar.” Milyen szemléletes. Két mondat, két ellentmondás. És ami a lényeg: zárt képek sora. Egy maroknyi nép a hegyei közé bezárva – nem rabságban, hanem magától elfoglalva a világmindenség egy darabkáját, egyúttal elfogadva a feladatot is.
A beburkolózáshoz és a fáklyafüstös balladákhoz semmit hozzátenni nem tudok (olyan barlangerős, ősi a kép). És mindkét mondat első tagmondatával szemben, a mozdulatlan, zárt alappal, a biztonságot sugárzó otthonossággal szemben ott a második tagmondat, a dinamikus elmozdulás, ami első olvasatra többszörös ellentmondásnak tűnik. Hiszen vagy rab, vagy világvándor, aki többet látott a magyaroknál (miközben maga is magyar).
Még sincs ellentmondás. Mert ha valaki (akár egy nép) otthon van egy tájban, saját mikrokozmoszában (a németnek szava is van erre: Weltlandschaft, kozmikus világtáj) – mely kicsiben a mindenség teljessége kastélyokkal, kunyhókkal, hidakkal, tavakkal, hegyekkel –, akkor mindenütt otthon van. A földgolyón is megleli a helyét. A Kasmírig, Ladakhig elcsángáló Csoma hegyek közé született, majd tengerre szállt, hogy megtalálja, amit minden földi halandó keres: saját belső Himalájáját. Ő történetesen a Himalájában találta meg.
Csoma 1784. március 28-án a háromszéki Kőrösön született, a Kalabucs rengetegének szomszédságában. Baktay Ervin azt mondta, jó helyre született, hogy edződjön a teste és a lelke. Úgy tartja a fáma, hogy születése éjszakáján a Szibéria felől fújó nemere olyan alattomos és jeges lehelettel érkezett, hogy a faluban két szolgálóleány összeölelkezve megfagyott.
Apját szegény székely határőrnek mondja, aki 15 éves korában gyalog kísérte őt Nagyenyedre, a Bethlen-kollégiumba. Csoma 1815-ig élt, tanult és tanított Nagyenyeden. Így emlékezik rá: az enyedi kollégium „alkotmányos köztársaság lévén, törvény s nem egyes ember szeszélye uralkodott”, „születés és vagyoni kasztok helyett nagyobb ész, ügyesség, azaz lelki és testi előnyök gyakorlának fensőbbséget”, a tanulók „egymás között hanyagságot, rossz tanulást s még kicsapongást is eltűrtek, de kényesség, puhaság, élhetetlenség, rondaság, különcség, étel-italon kapkodás, gyávaság, férfiatlanság, nélkülözni nem akarás, főleg becsületbe vágó kérdések utáltattak és megvettettek”.
Nem szeretett táncolni, nem ivott alkoholt, nem játszott szerencsejátékot. Birkózott, úszott. Hőségben nem izzadt, csikorgó hidegben nem fázott. Melankolikusnak írják le. Kevés, de nyájas beszédűnek, barátságosnak. Megszállott lehetett, hogy tekintetében, viselkedésében a mély töprengés látszott, azt tanárai és későbbi angol patrónusai is említik. Befelé forduló alkat volt. Nem gyűlölt, nem irigykedett, nem barátkozott. Tudta, hogy kevés az ideje.
Már Enyeden olvasta Thomas van Erpe 1613-as arab nyelvtanát, a Grammatica arabicát, Carsten Niebuhr Dán arábiai utazását, Benkő Ferenc Parnasszusi Időtöltésekben közölt Napkeleti utazókját és Sajnovics János 1770-ben, Koppenhágában, megjelentetett Demonstratio: Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse című munkáját. Harminc év múlva, amikor a halála után skót barátja, Campbell doktor Dardzsilingben kinyitja a ládáit, könyvei közt az ókori latin szerzők – Horatius, Livius, Cicero, Ovidius – és az ógörögök – Hérodotosz, Euripidész, Pindarosz, Szophoklész – mellett ott találja Boccacciót, Schillert, Charles Dickens legújabb műveit. Göttingában az antropológia atyja, Johann Friedrich Blumenbach hívta fel a figyelmét a kínai évkönyvekben szereplő ujgurokra, az akkori Dzsungáriára. Másik tanára, a bibliakutató orientalista, a keleti nyelvek professzora, Johann Gottfried Eichhorn a magyar őseredet kapcsán az arab források nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta.
Ideiglenes határátlépővel hagyja el 1819 novemberében Magyarországot, pontosabban az osztrákok megszállta Erdélyt. Nekivág a 23 éven át tartó útnak: a Vöröstorony szorosán kigyalogol Havasalföldre. Egyiptom, Libanon, Szíria. Aleppóban, a karavánszerájban olcsó, de tartós keleti ruhát vásárol, és átöltözik. Eddig sem volt az útja kéjutazás, de mostantól tényleg szükség lesz a székely kitartásra. Rizs és zsír helyett faggyú, a közös cserépedényekben piszkos, gombás, sebes, fekélyes tatárkezek matatnak, tetves koldusok és dervisek hevernek a szerájok kőpadlóján.
A láthatatlan férgek elleni szüntelen harc bevett fortélyai: az izzó parázs fölé függesztett ruháról a melegtől kába vérszopók a tűzbe hullanak, ahol aprókat pukkanva-sercegve múlnak ki… Urfa, Moszul, Bagdad, Teherán, Iszfahán, Meshed, a perzsa szent város Harun al Rasid sírjával. Merv, Kara-kum, majd egy kereskedőkaravánnal a sivatagon át Bokhara, onnan tovább a Hindukus felé. 1822 januárjában éri el Kabult, majd Lahorét, a szikh fővárost. Márciusban indul a boldog völgy országába, Kasmírba. Ez már a Himalája oldala, Tibet előszobája. Valahol ott, a hét-nyolcezer méteres hegyóriásokon túl, ott van a magyarok őshazája.
Ezernyolcszázhuszonkettő május 19-én indul el Kasmírból Ladakhba. Akár innen is számíthatjuk himalájai esztendeit. De mi most ne kövessük tovább! A Háromszék hegyei közül felkerekedő székely megérkezett a földgolyó hegy-óriásai közé. Mi, akik ismerjük az életét, úgy érezzük, semmi sem történhetett volna másként. Pedig nem találta meg, amit keresett, hiszen Tibet valójában nem érdekelte. Akkor miért töltött hét évet a Himalájában? Miért tanulta meg a nyelvet? Miért készítette el az első tibeti–angol szótárat? Miért koplalt és dolgozott végtelen kitartással a zanglai kolostor fagyos, félhomályos cellájában?
Nem tudom. Ha a magyar őshazát kereste, és azt valahol Tibettől északra, az ujgurok földjén sejtette, akkor miért vesztegette az idejét? Hiszen 1822 májusától 1842 áprilisáig, váratlan haláláig húsz év telt el. Tudom, hogy késleltette a pénztelenség, az angolok és oroszok keleti „nagy kémjátszmája”, háborúk, járványok, Kína és Tibet elzárkózása. Azt is tudom, hogy azért akarta megtanulni a tibeti nyelvet, megismerni az irodalmat, mert azt gondolta, Tibet kolostoraiban fontos írásokra lelhet. Csoma nem volt hivatásos utazó, aki semmit nem akar, csak az utazásért utazik. Idealista volt. Romantikus. Elszánt és konok, emberfeletti kitartással és nyelvészlángelmével megáldott álmodozó.
Ma úgy tartjuk, hogy amit keresett, az megtalálhatatlan. A teljesítménye mégis lenyűgöző. Először 1823 júniusától 1824 októberéig maradt Zangla kolostorában (vagy a láma kicsiny lakásában). Tizenhat kegyetlenül kemény hónap. Ez alatt megtanulja a nyelvet, többezres szójegyzéket készít, rendszerezi a nyelvtant, ismerkedik a lámaizmussal, elkezdi összerakni a tibeti múlt és irodalom szerkezetét. Számos könyvet gyűjt, egyiket-másikat az ő kérésére állítják össze a lámák. Második himalájai útja 1825 nyarától 1827 januárjáig tart. Ismét Zanszkár, Phugtal kolostora.
Kennedyhez 1827 januárjában írt levelében elárulja, hogy „sok tekintélyes, bár kisebb terjedelmű nyomtatott könyvet” hozott magával, nyelvtannal, naptárral és időszámítással, csillagászattal foglalkozó munkákat, melyeket útmutatása szerint a láma állított össze számára. A harmadik tibeti út 1827 augusztusától 1830 őszéig tartott. Kanam kolostora mellett egy házacskában dolgozott: befejezte, amire az angoloknak elszegődött, összeállította az első jó tibeti–angol szótárat és nyelvtant, elkészített egy buddhista szószedetet, elkezdte a teljes európai irodalom nagyságrendjéhez mérhető tibeti irodalom áttekintését.
Ezernyolcszázhuszonnyolcban már Kalkuttában készíti elő művei kiadását, a Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárosa lesz, tibeti könyveket katalogizál, sorra jelennek meg a publikációi a társaság évkönyvében, az Asiatic researchesben. 1834-ben megjelenik két fő műve, tibeti nyelvtana és szótára. 1835-től indiai tanulmányúton a szanszkrit és a bengáli nyelvet tanulmányozza. 1837-ben Kalkuttában újra tibetológiával foglalkozik. Schöfft Ágost, a később krőzusi gazdagságú utazó-festő olykor meglátogatja, elbeszélése szerint szerzetesi magányban él a gigászi nagyvárosban.
Ki ez az ember? Miért nem megy tovább? Miből fakad a büszkeség, az öngyilkos önérzet, amellyel visszautasítja az angol ajánlatot, hogy tibeti utolsó három évében duplájára emelnék a támogatását? Mit akar? Hová tart? És ha tart valahová, akkor miért nem indul el?
Théodore Marie Pavie 1839–40-ben találkozott Csomával, és így emlékszik rá a Revue des Deux Mondes XIX. kötetében: „Gyakran láttam őt Kalkuttában, elmerülve ábrándos gondolataiban, mosolyogva saját ideáinak folyásán; hallgatagon, mint a brahmanok, kik íróasztaluk fölé hajolva a szanszkrit szövegeket másolják.”
Dardzsiling igazgatási felügyelője, a skót katonaorvos, Archibald Campbell, aki 1842 áprilisában Csomát eltemette, többet tud. 1842. március 24-én, bő két héttel a halála előtt állított be hozzá. Az általában szótlan székely kipirulva, lelkendezve beszélt neki a terveiről. Hogy Szikkimtől vár beutazási engedélyre, mert Tibet fővárosába, a dalai láma székhelyére, Lhászába készül. „Bizonyos – írja Campbell –, hogy minden reménye, fájdalmas kutatásainak végcélja abban összpontosult: hogy a yugarok országát felfedezze. Ez országot meglelni hívé Lhasszától és Kam tartománytól északkeletre, Kína nyugati határain sejtette. Oda eljutni volt végcélja legforróbb óhajtásainak.”
Száraz Miklós György – www.magyaridok.hu
