Lugas-tárca – Várostérkép
Ludwig Károly polgár és mesterember dédatyánknak szőlője volt Bazinban (Bösing), e régi civitasban a Kis-Kárpátok alatt.
Sovány, hórihorgas, fekete szakállú és hajú férfiú volt, s minden bizonnyal szigorú és puritán lutheránus, ahogy a megmaradt családi képekről kivehető, aki egy ötgyermekes családapa büszkeségével és képzelhető szigorával tekint a jövőbe.
Henrietta, Karl, Brigitta, Raymond és Marghareta voltak a gyermekei, s a legkisebbik, öreganyám mindig a legnagyobb tisztelettel, de szűkszavúan beszélt róla.
Mindez nagyon is rendjén volt egy szorgalmas Pozsony megyei német család esetében, viszont valami homályos eredetű mendemonda szerint ötven éven túl egyszerűen elvált gyermekei anyjától (ilyesmire soha nem akadt családi példa), mert dédanyánk kezei közt, ő városi bába lévén, a szülés során (után?) meghalt Henrietta lányuk, és ezt a végzetes műhibát soha nem volt képes megbocsátani.
Egyetlen forrásom, öreganyám viszont, akit fiatal családanyaként 1920-ban vagonnal telepítenek ki Csehszlovákiából, hosszú élete során sosem beszélt erről, talán árnyalt magyarsággal német anyanyelvűsége miatt nem is tudta volna feltárni a sötét családi titkot. Pedig az efféle titokban akár kódolatlanul is ott lebeghet a szétszóródás és szétesés metaforikája.
Kezdjük az elején: egy adatbázisban nemrégiben rátaláltam a Ludwigokra, dédapánk mellett más felmenők anyakönyvi forrásaira. A hórihorgas öregúr Carl Ludvigként áll bejegyezve mint „Tischlermeister” (kiváló, szinte művészi tehetséggel megáldott műbútorasztalos volt, aki nem csak Pozsonyba, olykor Bécsbe is dolgozott) – 1853-ban született, és 1880-ban kötött házasságot 1860-as dédanyánkkal, Zsáry Henriettával.
Ezt ugyan tudtam, de azt egyáltalán nem, hogy Károly apja, az ükpapánk szintén Bazinban született, mégpedig 1813-ban, és Anderas Ludwieknak van bejegyezve – aki viszont „Bürgerlicher Bäckermeister” Bazinban. Akkoriban, s ezt Fényes Elektől tudjuk, a Pozsony melletti városkában hat pék működött, de hogy mesterfokozatban hányan, nem tudni.
Az adatbázis még azt is jelzi, hogy András pékmester amúgy tekintélyes polgár lehetett, mert 1863 és ’66 között „Kirchenvater”, választott egyházfi volt az evangélikusok egyházában, kiknek temploma épp kurátorsága idején toronnyal és harangokkal „láttatott el”. S akinek harmadik feleségétől, Elisabetha Lindttől született maga Károly dédánk – egy mozgalmasan nagy család nyolcadik gyermekeként.
Az ő atyja aztán, ő az én szépapám, a legkorábbról ismert Ludvig, aki Christophorus névre kereszteltek, és 1771-ben született, de nem Bazinban, hanem Eperjesen vagy a szomszédos Schweinsbach (Hattyúpatak) nevű falucskában. Foglalkozásáról mit sem tudni, de Bazin-Bösingbe telepedvén bizonyosan cipszer vándorlegény lehetett; felesége a bazini Éva Rosina Brunner volt, akinek apja Matthias ősapánk, a rejtélyes Zischenmachermeister volt, és 1724-ben született Bösingben.
Ennél mélyebbre nem fúr a bazini adatbázis, és persze hiányos is. Dédapánk gyermekei közül Henriettán kívül nem szerepel senki, így öreganyám, Ludwig Margit, Gréta sem, ahogyan a később a szüleivel otthon maradó ifjabb Ludwig Károly sem, aki folytatja apja mesterségét. Henriette 1883-ban születik; férje egy Paul Gyurisch nevezetű bösingi „Suchmacher” volt, aki majd harminc évvel volt idősebb nála.
Egy 1994. szeptemberi napon életemben először el is jutottam Bazinba – reggel viszont kaptam a hírt, hogy bazini öreganyám meghalt a gyulai kórházban. 101 éves volt. Ez mindent átrendezett: eredetileg szerettem volna beleszagolni a Kis-Kárpátok levegőjébe, elmerengeni a gótikus hangulatokat árasztó városkában – régi asztalosok, cipészek, pékek, szőlőművesek és egyéb tisztes cipszer polgárok városkájában.
Amelyikről Fényes Elek azt írja 1837-ben, hogy „anyanyelvökre nézve a’ lakosoknak 2/3 tót, 1/3 német. Ezen népességnek fő élelme, a’ szőlő és földmivelés, kézi mesterségek és bányászság. Mesteremberei között a’ posztósok legtöbb figyelmet érdemelnek. Szőlőhegye híres fehér asztali bort terem, sőt némelly esztendőkben asszuszőlőt is csinálnak.”
De legalább kijutottam a temetőbe Karl/Károly bácsi sírját keresni – és a szőlőhegyre szétnézni, s fölkeresni a legjobban dicsért dűlőket; megkóstolni az „Oeden, Retenberg, Horer, Mitterberg, Eyerbach nevű hegyeken termett borok”-at.
Hogy merre feküdt a Ludwigok szőlője, ma már tisztázhatatlan; öreganyám párszor emlegette a szüreteket, lánykorában sokszor felügyelte a szőlőmunkásokat, de nem tudta megmondani, mekkora a birtok: „nagy”, mondta; persze minden tekintélyes polgárnak volt szőleje; a szőlőt beszállították a városi pincébe, és ott dolgozták fel.
Kései lánykorában már bátyja, ifjabb Karl volt a szőlőskert fő gondozója, és mint kiderült, a tüzes és zamatos bazini bor legkitartóbb fogyasztója is. Amit a szentgyörgyi, modori, bazini, limbachi, egyáltalán a Kis-Kárpátok borászatáról, a termőhely adottságairól tudhatunk, az kiváló – borkereskedői Bécsbe, Poroszországba szállítottak, különösen a nagyoktól, így a Pálffyaktól.
A dualizmus korában hatékonyan működött a bazini szőlőmívelők egylete is; rögtön a filoxéra utáni legjobb fajtákat ültették: zöldszilvánit, traminit, olaszrizlinget, oportót és zöldveltelinit.
A bazini német temetőben nem találtam meg Károly bácsi sírját, láttam viszont jó néhány Stéberl-síremléket (az adatbázisban 504 személy szerepel e név alatt) – többnyire pompás, fekete, arany feliratos, német nyelvű gránitoszlopok alatt. Gyula város legnagyobb hentesmesterének, Stéberl Andrásnak kiterjedt rokonságát; ő Bazinban született 1888-ban, apja és minden felmenője, még a legkorábban szereplő, 1745-ös Johann Georg Stebelle is, jeles szőlész, „Weingartner” volt.
Károly bácsi magyar katonaként végigszolgálta az első háborút, és a megszólalásig hasonlított atyjára, csak épp nem viselt körszakállt. Folytatta az asztalosmesterséget, de öreglegény maradt; dédapánk eltiltotta a rangon aluli házasságtól.
Fényképeiről hajlott hátú, komor, mellényes, zsebórás férfiú tekint le ránk szalmakalapban, sétabottal Bazin főterén, olykor szivarral a kezében egy repkénnyel befuttatott századelős belső udvarban. Szülei meghaltak, testvérei szétszóródtak: Raymond öccse és Brigi húga New Jersey-ben kötött ki, és sosem látták többé egymást, Gréta húgát országhatár zárta el. Ő maradt az utolsó Ludwig Bazinban.
Halálát szinte hrabali mendemonda övezi: önkéntes tűzoltóként egy délután, talán a jó bazini bor hatása alatt, műhelyében ledőlt a díványra, és elaludt, ám a szétszóródott forgácsok a szivarjától lángra kaptak, és Károly bácsi ott lelte a halálát.
Ambrus Lajos – www.magyaridok.hu
