Rózsa Sándor fekete macskájától a sapkával összehordott székkutasi Öthalomig
A dévaványai Kéthalom déli felét 2000-ben elhordták, a kitermelt földdel dögkutakat temettek be. A köröstarcsai Tarcsai-Fekete-halom közepébe mély, betonozott csatornát húztak. Van, amelyik tetején tanya áll, másik közepére betonbunkert építettek, míg az egyik battonyait olajkút csonkja csúfítja. 1996 óta valamennyi kunhalom védett. Nemrégiben újabb kutatási eredmények születtek.
Kárpát-medence-szerte, de elsősorban az Alföldön, azon belül is főként a Tiszántúlon a kelet-európai eredetű Jamnaja-kultúra – a gödörsíros kurgánok népe – meghatározó szerepet játszott. Az időszámítás előtt 3300–2500 között élt népek emlékei a még ma is ezerszámra megtalálható halmok (kurgánok).
A kúpszerű kiemelkedéseket illető kunhalom kifejezés a XIX. században született. Abban a korban még nem indultak rendszeres kutatások, csak elvétve tártak fel néhányat, amelyeknél meglehetősen ellentmondásos, sőt félrevezető eredmények születtek. Szabó József, a kor meghatározó geológusa például azt vallotta, hogy az Alföld halmainak túlnyomó többsége természetes eredetű geológiai képződmény.
Nem állította, hogy nincsenek ember alkotta földkúpok, de a XIX. század közepén született tanulmányaiban ezek számát csekélyre teszi. Hamarosan konszenzus született arról, hogy emberi alkotásokról van szó, azonban építésük pontos korát homály fedte. Majd kiderült, hogy ezek kúp alakú temetkezési helyek – az eltemetett magas társadalmi rangú embereket fagerendákkal kirakott gödörsírba helyezték, a sírt szőrmékkel bélelték, fölé több méter magasan földet hordtak fel. Legtöbbjük idősebb az egyiptomi piramisoknál, ezért is nevezik ezeket az „Alföld piramisainak”.
A XX. század elejének legjelentősebb kutatásai Zoltai Lajos hortobágyi és hajdúsági feltárásai voltak. Debrecen leghíresebb kiemelkedése, a Basahalom a református nagytemplomtól légvonalban alig négy kilométerre van. Zoltai 1906-ban egy részét feltárva hét méter mélyen fával fedett, de már régen kifosztott, több ezer éves sírt talált, benne kinyújtóztatott csontvázzal.
Bede Ádám Kurgánok a Körös-Maros vidékén… című, közelmúltban megjelent könyvében azt írja, napjainkban nem a régészet játssza a fő szerepet, hiszen a legfontosabb kronológiai kérdések a XX. század második felére tisztázódtak.
– Nem folyik tervszerű régészeti feltárás, de nem azért, mert nem akarják a régészek feltárni, hanem mert törvény védi ezeket a halmokat, és feltárásuk egyben elpusztításukkal, de legalábbis részbeni megcsonkításukkal járna – tájékoztat Bede Ádám.
– Nagy bolygatás lenne ez még akkor is, ha az ásatás után eredeti állapotának megfelelően helyreállítanák a halmot. Egyébként egy átlagos ásatáshoz képest igen nagy költségről lenne szó, amire manapság pénz sincs. Az értékes, ősi növényzetű halmokat meg eleve nem javasolt feltárni, mert az a növényzet pusztulását okozná – fűzi hozzá Bede.
Egyébként ezek a sírok nem „látványosak”, nincsenek például nemesfémből készült mellékleteik, általában szegényesnek mondható a temetkezés, a szerves anyagból készült presztízstárgyak (szőttesek, prémek) pedig már jórészt elbomlottak. A kincskeresés érintette ugyan ezeket a halmokat az elmúlt évezredekben, viszont jellemzően csak a kisebbeket rabolták ki, a nagyobbak központi temetkezése még ép. A régész véleménye szerint a halmok épített földműként jelentenek igazi értéket.
Oltalmukat a természet védelméről szóló 1996-os törvény elfogadásáig semmiféle jogszabály nem szavatolta. De van-e bármilyen kézzelfogható eredménye ennek a jogszabálynak?
– Elvben létezik, a gyakorlatban kevés haszna van. Bár egyfajta visszatartó erő mégis kimutatható: a konkrét roncsolás, elhordás ma már egyre ritkább, de még így is szántják a földkúpokat, legalábbis a vizsgált területen – mondja Bede Ádám, aki a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság megbízásából és támogatásával felmérte a park működési területének kunhalmait.
A munka 2007 és 2010 között folyt, közel nyolcezer négyzetkilométeren összesen 2335 őskori építményt értékelt. Tapasztalatai szerint a legtöbb az intenzív szántóföldi művelés miatt mára komoly veszélybe került, jó néhányat az elmúlt évezredek, de leginkább az utolsó két évszázad eltörölt a föld színéről. A halmokat azonban óvni kell, mert nem egyszerűen csak sírok: az Alföld felbecsülhetetlen kultúrtörténeti kincsei, a puszták élő műemlékei.
– Olyan régészeti lelőhelyek, melyekhez történeti mondák, néphagyományok, hiedelmek fűződnek, nevük régi falvak, események, növények, állatok, személyek emlékét őrzik, lejtőiken értékes növénytársulások húzódnak meg, középkori templomokat rejtenek – állítja a régész.
A késő rézkori, kora bronzkori időszakban emelt alföldi halmok többségét az utókor is felhasználta: Árpád-kori templomot és ezek körül létesített temetőt 62 helyen talált Bede Ádám.
Bár vannak magányosan állók, a legtöbb kettesével (Mindszent, Kéthalom; Nagyszénás, Szénási-Kettős-halom) vagy hármasával (Békésszentandrás, Három serke laponyag), kisebb, laza csoportokban (Kübekháza, Hathalom), sorokban (Szentes, Veker-lapos magaspartja), széles mezőkben (Kétegyháza; Zsadány, Fancsika határrész) vagy sűrű csoportokban (Bélmegyer) áll. Gyakori eset, hogy egy-egy magasabb mellett egy vagy több egészen kis méretű is található (Szentes, Fekete-halom; Szegvár, Sáp-halom; Hódmezővásárhely, gorzsai Kettős-halom stb.). Ezek elhunytjai rokoni (nagycsaládi) vagy nemzetségi/törzsi kapcsolatban lehettek egymással. Az említett korszak alföldi gödörsíros kurgánjainak számát mintegy 25 ezerre teszi, ebből az elpusztítottak számát 7500-ra becsüli a szerző.
A korábbi évezredek legnagyobb mérvű bolygatásait a kincskeresések jelentették, valamint egy-egy frekventált halom túllegeltetése okozhatott problémát. A XVIII. századtól az egyre nagyobb tért hódító mezőgazdasági művelés (szántóföldi gazdálkodás) volt a legradikálisabb változás, hiszen a legtöbb halom a beszántáskor, majd az ezt követő intenzív művelés hatására vesztette el eredeti, elsődleges lösznövényzetét.
A XIX–XX. században ez a folyamat még inkább felgyorsult, az 1960-as évektől a nagy súlyú munkagépek és a mélyszántás egyre nagyobb pusztítást okozott. A XIX. század második felétől sok halom az infrastrukturális beruházásoknak (árvízi töltések, vasútvonalak, útszélesítések, csatornázások stb.) is útban volt, ezért elhordták, esetleg megcsonkították őket.
A XX. század „Alföld-fásítási” programja szintén óriási károkat okozott, hiszen sok magasabb és meredekebb földkúp ellenállt a beszántásnak, a fásítás azonban örökre eltüntette az ősi növényzetet. Ebben az időszakban tipikusan tájidegen akácot, lepényfát és ördögcérnát telepítettek rájuk. Az intenzív szántóföldi művelés és elhordás áldozata lett az összes azonosított kurgán több mint egynegyede, a 2335-ből 638. A még ma is fennálló 1697 kurgánból mindössze 44 halomnak ép a felülete, ezek legnagyobb része szikes legelőn található.
A szentesi Kálvária-domb. A korábbi évezredekben kincskeresők dúlták fel az építményeket
A 2335 felmért őskori kurgán közül 982-nek van neve, a többi 1353 névtelen. A névtelenség általában a „jellegtelenségből” vagy „funkciótlanságból” adódik. A legjellegzetesebb halmoknak több nevük is volt egyszerre. A legtöbbel a Szegvár, Mindszent és Derekegyház hármas határán álló Ludas-halom rendelkezik – eddig húsz nevet sikerült gyűjteni innen.
A népi emlékezet szerint sok halmon vár vagy templom (mecset) állt, vagy alagutakon keresztül valamelyik nagyobb várral vagy épülettel vannak összeköttetésben. A bélmegyeri Mogyorósi-dombról például azt tartják, hogy „itt volt a törökök földalatti vára, melynek volt egy bejárata, egy alagút, amely ma már be van temetve”.
Az egész Alföldön elterjedt a sapkával vagy kalappal, sőt hátizsákkal felhordott halom motívuma. Így például a székkutasi Öthalmot a „háború idején a katonák sapkával hordták össze, hogy e dombok mögül tudjanak védekezni”. A Makó határán álló Fekete-halmot kalappal hordták fel. A dobozi Itce-halmot a magyar katonák a törökök ellen való védekezéshez hátizsákkal hordták össze.
A boszorkányosság emlékét őrző legenda szerint az e tájon hajdan gyakran megforduló Rózsa Sándor, amikor üldözőbe vették a csendőrök, a mindszenti Ludas-halomhoz érve rendszerint elhajított egy fekete macskát, mire azok – ijedtükben – abbahagyták az üldözést. Nemcsak a boszorkányok, hanem a rossz életű pusztai betyárok közül is sokan a halmokon fejezték be földi pályafutásukat. A makói Marsi-halmon az 1860-as években a Marsi Pista betyárt, a Nagy István-halmon pedig Nagy Pistát akasztották fel.
A legtöbb alföldi halmot leginkább a folyamatos földművelés és az ezzel együtt járó talaj-erózió fenyegeti. További veszélyforrást jelentenek az illegális szemétlerakó helyek, a mezőgazdasági vegyszerek és bemosódó műtrágyák, az egyre jobban terjedő róka és borz kotorékai, a túllegeltetés. Ezeken kívül a halmok elhordása, roncsolása még napjainkban is előfordul. Például a dévaványai Kéthalom déli felét 2000-ben vitték el, a kitermelt földdel dögkutakat temettek be.
A további rombolás ellen megoldást jelenthetne, ha turisztikai szerepet találnának a halmoknak. Azzal Bede Ádám is egyetért, hogy turisztikai funkciójuk nincs kihasználva, csúcsra járatva, pedig sok-sok érdeklődő csodálkozhatna rá halmainkra, az Alföld egyedülálló kultúrtörténeti gyűjtőpontjaira.
Ötvös Zoltán – www.magyaridok.hu
