„Hitemre mondom, nem a németek erejének tulajdoníthatjuk rossz helyzetünket, hanem a pestisnek, mely életeket pusztított és kiürítette erszényeinket is” – írta egyik levelében II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Vajon a pestis miatt veszett el a Rákóczi-szabadságharc? Nem egészen, de a járvány a lehető legrosszabbkor jelent meg Magyarországon: Európa kimerült a hosszú örökösödési háborúban, a franciák, szövetségeseink döntő csatákat veszítettek el. A fejedelem a pestisjárvány pusztításairól az 1739-ben Hágában megjelent Emlékirataiban és a levelezésében is beszámol.
„1709 elején az elvek és a politikai ráció egyaránt megkövetelték, hogy Rákóczi és hívei a hágai konferenciától a magyarországi háború megnyugtató befejezését reméljék. A Habsburg-állam hatalmas katonai erőfölénye miatt, a kemény tél, a pusztító pestis következtében a hat esztendőn át szakadatlanul a hadszíntér életét élő ország teljesítőképességének határaira érkezett” – írja egyik tanulmányában Várkonyi Ágnes történész, a téma legavatottabb kutatója.
A koronavírusnak súlyos következményei vannak a mi komfortos békeidőnkben is, képzeljük el, hogyan hatott a háborúra berendezkedett országban a „biológiai ötödik hadoszlop” megjelenése. 1709-ben Rákóczi helyzete a trencséni vesztes csata után egyre rosszabb lett: a katonai kudarcok, a gazdasági bajok, a pestis súlyos csapásokat mért a szabadságharc ügyére, ráadásul a hágai konferencián nem került napirendre a magyar ügy. Rákóczi Ferenc az Emlékirataiban bosszúsan írja, hogy a császáriak sorra foglalják el az északi megyéket, hadra fogható embert pedig kötéllel is alig talál, a helyőrségeket sem tudja megtölteni legénységgel, Esterházy Antal pedig kivonult a Dunántúlról, így az is elveszett.
De hátravolt még a fekete leves, hisz a török határon felütötte a fejét a pestis is: „A nép közt elterjedt hírek szerint egy csongrádi lány egy csomag kenderrel innen hurcolta be Csongrád városába, és így kezdődött nálunk a járvány. Gyorsan terjedt: amikor én otthagytam Szerencset, a járvány már erősen közeledett oda.” Nem csak a járvány és a vele járó éhínség nehezítette meg fejedelem dolgát: arról is beszámol, hogy a németek térnyerése miatt egyébként is sokan menekültek keletre, szállást, élelmet és kocsikat kértek tőle, ezért jegyezte meg, hogy „a németek egyfelől szorongattak, a pestis másfelől. Jóformán alig voltak harcoló hadaim, és ha miután családjaikat elszállásolták – a tisztek és katonák visszajöttek, alig voltak annyian, hogy az ellenség felderítésére portyákat küldhettem volna. Udvari hadaimmal bolyongtam tehát és megszálltam azokban a falvakban, amelyeket még nem ért el a járvány, hogy az ellenség elől elrejtsem valódi helyzetemet.”
Mert hogy a pestis nemsokára az egész országban dühöngött, és becslések szerint 1708 és 1712 között legalább 400 ezren estek áldozatául az ország akkori, négymilliós népességéből. Egész falvak néptelenedtek el, Rákócziék pedig élelmezési gondokkal küzdöttek, pedig a harcok itt-ott legfeljebb szüneteltek, de nem maradtak abba. Amint seregével elindult, hogy szembeszálljon az Érsekújvárt fenyegető császáriakkal, a pestis miatt nem mertek a falvakban megszállni: „Télen a fagyos földön kellett hálnunk, és megelégednünk a szélirányba emelt összetákolt védőfalakkal. Ilyen kínos menetekkel érkeztünk meg 1710. január vége felé Romhány faluhoz, amely az e helyen nem magas, nem is nehezen járható Mátra hegység átjárójánál fekszik.”
Még tele reménnyel. Veszprémi Endre: II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása című festménye
Fotó: Wikipédia
A romhányi csata – 1710. január 22. – a Rákóczi-szabadságharc utolsó nagyobb ütközete volt, amelyet úgy veszítettek el, hogy lényegében megnyerték, hisz háromszor annyi császári halt meg, mint kuruc; ez utóbbiak képzett tisztek hiányában megfutamodtak. „Így töltöttem februárt és márciust, végül tüzelőfa és tábori kalyibák híján kénytelen voltam a pestis következtében félig vagy egészen kiürült falvak közelében táborozni, hogy az elhagyott házakat lebontathassam és fájukat felhasználjam.” Rákóczi hadait könyörtelenül tizedelte a pestis, és a romhányi ütközet után már nem voltak képesek komoly hadműveletre.
A járvány olyannyira meghiúsította a katonai hadműveleteket, hogy a fejedelem az egyik 1710-es levelében azt írja: azért nem tudták megakadályozni Szepesvár elhódítását, mert „a vár megsegítését nem annyira akadályozta az ellenségnek ereje, mint a Zemplén, Abaúj, Sáros, Bereg, Ugocsa vármegyékben iszonyúképpen uralkodó pestis, az mely által azon oldalra Bercsényi úr parancsnoksága alá rendeltetett hadaink annyira megfogytak és oszlottak, hogy az ellenséget formális erővel nem támadhatták meg.”
A fejedelem a szabadságharc idején állandó kapcsolatban állt Sieniawska lengyel hercegnővel is, aki nemcsak a kedvese, hanem politikai összekötője is volt a francia király és az orosz cár között. A neki címzett október 22-i levelében reménykedve, de kissé bosszúsan ír a helyzetéről: „A pestis mindenütt kezd elmúlni, itt és Munkácson már régóta nincs, a németek felé terjed. Talán Istennek ez az ostora megszabadít bennünket tőlük, ha már egyetlen keresztény fejedelem sem támogatja igaz ügyünket. Hitemre mondom, nem a németek erejének tulajdoníthatjuk rossz helyzetünket, hanem a pestisnek, mely életeket pusztított és kiürítette erszényeinket is, úgy hogy nem vagyok képes hadat toborozni és fegyelmet tartani a szegény tisztek és mezítelen, fegyvertelen, ügyességükből élő katonák között.”
Végül a pestis, a német és a francia reálpolitika győzött. De a fejedelmet törökországi bujdosásában sem hagyta nyugodni a kór, így például 1726. július 27-én kénytelen volt elhagyni Rodostót, ahol szörnyen pusztított a pestis és sokáig sátorban volt kénytelen lakni. Az év november 29-én kelt levelében, Claude-Gabrielle d’O márkinak, pártfogójának a következőket írta: „Másodízben kerültem el a pestist. A küszöbön láttam meghalni a nyavalyától ajtónálló inasomat, másodnap lázas baj érte el egész házam népét, úgy kezdődvén, mint a pestisnek szokása; végül magamat is megtámadott a betegség, forró lázzal, mely egyre erősbödött, és nem sok nap alatt testem olyannyira sorvadt és gyöngült, hogy jobbulásom fölötte kétséges volt. A haláltól, Istennek hála, nem féltem, de emberség nélkül lettem volna, ha magam is nem érzem, mily keserves sorban hagytam volna gyermekeimet és minden híveimet, akikre alig hagyhattam volna hó-pénzüket.”
Bár ő megúszta, három évtizeddel a fejedelem halála után a pestis elragadta hűséges íródeákját, Mikes Kelement. A következő részben az ő „járványnaplójáról” lesz szó.
Pataki Tamás – www.magyarnemzet.hu